Kaposmenti hímzés

A kaposmenti fehérhímzés a természeti környezetet tükröző díszítőmintáival Tolna megye hímzőkultúrájának egy jelentős szegmense. A Kapos és Koppány völgyének jellegzetes díszítőművészete a 19. század második felétől alakult ki a ma ismert stílusúra.

Esztétikum szempontjából az 1850 és 1880 között készült darabok a legfigyelemreméltóbbak. Különösen igaz ez a férfiingekre. Ezeket a feleségek varrták, az úgy nevezett vőlegényinget pedig a menyasszony. Ez a hímzőkultúra a mértani alakzatokat egyáltalán nem ismerte és nem alkalmazta. A legkedveltebb motívum a rózsa volt, amely több alakban is megjelenik, ennek megfelelően különféle néven. A 20. században már nem használt ingek megmentése a Szent Orsolya Rend Dombóváron működött Tanítóképző Intézetének (1927-1948) köszönhető, a hímzőkultúra máig tartó továbbélése a magas színvonalon alkotó dombóvári hímzőköröknek.

Kapos –menti fehérhímzés az attalai vásznakon

A Dombóvári Városi Könyvtár állományában fellelhetők a Dombóvári Szent Orsolya-rendi Tanítóképző Intézet és Líceum évkönyvei. Az 1938/39-es számban Máter Horváth Ottilia gyűjteményi leírást adott közre, amely a Dombóvár vidékének néphímzései címet viseli.

A tanárok az iskola növendékeinek segítségével az enyészettől mentették meg a vidék népihímzés-kultúrájának még begyűjthető darabjait. Az iskola közvetítésével a "nagyközönség" is megismerhette ősei értékes népművészetét.

1920 után nagyobb figyelem irányult a nép művészetére, a nép mélyebb rétegeire, ahol a természet adta tehetség rejlik. A fehérhímzés az 1880-as években élte virágkorát, házivászonra, fehér pamutfonallal varrták a saját kezűleg előrajzolt mintákat. A férfi- és női ingek elejét és az alsószoknyák szoknya alól kilátszó, néhány centiméteres részét hímezték. 1938-ban már csak a jobb módú földműves családok ládái rejtettek néhány darabot a szépen hímzett ruhaneműkből. Az idősebb férfiak és nők 1938-ban még ebben ünnepeltek, új darabokat azonban már nem varrtak. Ezért volt hatalmas jelentősége a céltudatos gyűjtésnek.

A nőipari képzést is folytató intézet három év alatt 43 eredeti darabot és 38 eredeti hímzés másolatát gyűjtötte össze. A Kapos menti fehér hímzés kutatója és a minták felgyűjtője Cser Mária (1930-2006) népi iparművész, tanítónő így írt az 1880-as években reneszánszát élő hímzésfajtáról:

"A hímzés vászonra készült, a nép asszonyainak, lányainak saját előrerajzolása után, fehér pamutfonállal. (...) Kihímezték a női és férfi ingek elejét, a keményített alsó szoknya alját, mely néhány ujjnyira kilátszott a felsőruha alól. Ma már ezek a hímzések majdnem teljesen eltűntek a napvilágról."

A hímes minták igen változatosak voltak és mintasokszorosítás technikája nagy szabadságot engedett a kitöltésben a hímzőknek. Ezért szemlélhetjük azt a feltűnő variációs gazdagságot, mely egyben a falvankénti elkülönülést is eredményezte. A minták tematikája tükrözte a népi ismeretvilágot, mindazon növények stilizációja megjelent, melyek a paraszti élet flórájának elemei voltak.

Leggyakoribb viráguk a szoliter rózsa: tekert rózsa, kötött rózsa, csopros rózsa, rózsacsipke. Elnevezésük nemcsak a formai, hanem a népi nyelvi gazdagságot mutatják. Rajzoltak még tulipánt, szegfűt, margarétát. A leveles minták ugyancsak azonosíthatóak a kedvelt fa- és cserjefajták nyomán: tölgyleveles, cserleveles, vadszőlős, meggyleveles, rozmaringos és előfordul a kukacleveles minta is. Hímeztek még "csillag", "sarló", "félhold", "búzaszem", szőlőfej", "tojás" és "macskanyom" mintákat. Mivel az inget jegyajándéknak szánták, sokszor hímeztek szívmintát is: hármas, négyes szív, levelek közt szétszórt szív díszítette az ingeket.

A "paszpalléros" minta, amely úgy készült, hogy a két vászon között vastagabb pamutszálat vezettek, két oldalán levarrták, így a minta kidomborodott az anyagból. Jellegzetes formái a "nagy csillagos", "nagy cakkos", "tojásos". A minták nagy felületűek, a közöket magashímzéssel és lyukkal töltötték ki.

"A fehérhímzés technikája többé-kevésbé hasonló az egész országban található hímzéshez: lapos öltés, lyuk, hurkolás, száröltés, subrika, gyenge. Hogy mekkora hímzett felülettel állunk szemben, arra néhány példát hozok fel: a szegfűs ing 35 × 50 cm, a vadszőlős 26 × 44 cm, a dombóvári négyes szív 25 × 42 cm. A mintázat a legtöbb helyen igen sűrű: néha nemcsak az ing elejét, hanem még a vállát, sőt még hátul a vállfolt sarkát is beborítják dísszel." (M. Horváth Ottilia)

Hogy a Kapos menti hímzés - mint gyakorlat - nem tűnt el a helyi értékőrzésből, az imént megnevezett minták gazdagságát őrző Kapos menti vőlegényingekkel együtt, az a kivételes figyelmű és fantáziájú, tanulási szándékkal megáldott alkotói magatartásnak köszönhető. A viseleti darabok funkcióvesztésével a darabokon használt motívumok fokozatosan átkerültek a lakást díszítő textíliákra. A hímzés e korszakában olyan alkotók vállalkoztak a népművészeti érték ezen "újrafogalmazására", akiknek először azt kellett megoldaniuk, hogy a viseleti darabokon (pl. vőlegénying) megjelent minták alkalmassá váljanak terítőkön, függönyökön való esztétikus megjelenésre. A tervezéskor figyelemmel kellett lenniük arra, hogy kinek, milyen alapanyagból, milyen alkalomra készítették a tárgyat. Ez új kihívást jelentett a Kapos menti hímzést feldolgozók számára. A kreatív háziasszonyok egymás közt cserélték a mintákat, így széles körben elterjedt településünkön is a háztartásokat díszítő, népi motívumokat megjelenítő lakástextília (függöny, terítő, zsebkendő stb.). A fehérhímzett textíliák sokasága megtalálható még helyben, magántulajdonban, de a Somogy Megyei, Rippl Rónai Múzeumban is ki vannak állítva, kulturális örökségként leltározva.