Bátai Szent Vér kegyhely

A Szent Vér csodája 15. század elején nagy hírt szerzett a bátai apátságnak, országszerte ismertté tette. Királyok, főurak zarándokoltak Bátára búcsút nyerni. A katolikus lakosság körében a népi vallásosság a Szent Vér emléke mellett mondákat és népi imádságokat is megőrzött. Ez a szellemiség kihatott a társadalmi szokásokra, rítusokra és ünnepi eseményekre valamint a népművészetre, a hagyományos kézműves tevékenységekre is. Báta közel ezer éves, az egyik legkorábban mezővárosi rangot kapott település. A középkorban a Szent Vér ereklyéről híres temploma búcsújáró hely volt, amely a 16.században a török pusztításának áldozata lett. Csak egy legenda élt tovább a bátai nép ajkán, mely szerint az egyik barát a török közeledtére a közeli barlangban akarta elrejteni az apátság kincseit és a Szent Vért. A törökök azonban észrevették és üldözték a barlang bejáratáig. Ott a barát tüzes kerékké változott és senkit sem engedett közel a szent ereklyéhez. A falu, Fájth Jenő apátplébános vezetésével, az 1939-ben elkészült Szent Vér templommal állított emléket Báta történelmi múltjának. Búcsús zarándoklatok keresik fel e szent helyet ma is. A Szent Vér Bátai Templomokért Alapítvány és a Sárközi Fazekas Hagyományok Ápolása Bátán Alapítvány a római katolikus egyházközséggel összefogva élteti tovább a Szent Vér kultuszt. A török kivonulása után a falu az ártérben meghúzódott emberekkel népesült újra, kiegészülve a baranyai magyar falvak megmaradt népességével. „Báta, a Tolna megyei Sárköz legdélibb települése, ahol a Fölső falu megmaradt katolikusnak, szemben az Alsó faluval és a többi négy sárközi faluval, mely még a 16. században a hitújításhoz csatlakozott és reformátussá lett.” Egyed Antal 1829-es összeírása szerint 2143 katolikus, 515 református él a faluban. „1901-ben találtatott… 4119 lélek. Egyházi czélra az 1897 őszén a rk. Tanító urak által és a családkönyv nyomán eszközölt összeírás és számítás szerint volt: Róm. kath. 3382, ev. ref. 435.” A 2011. évi népszámlálás adatai szerint 1749 fő él Bátán. Közülük 1524 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1080 római katolikusnak, 103 reformátusvallásúnak. Jelenleg, Decs és Őcsény után, a harmadik legnépesebb település Báta a Tolnai-Sárköz kistáj falvai között. Zentai János Báta református lakosságát a sárközi csoporthoz, míg a katolikus lakosságát a geresdháti csoporthoz sorolta. Mint írja: a sárköziektől vallásuk, népszokásaik egy részének rendje és egymással való házasságkötésük hiánya választja el. Báta geresdháti népcsoporthoz sorolt, római katolikus vallású, népessége sajátos szellemi örökséget őriz szóbeli hagyományokban és kifejezési formákban, társadalmi szokásokban, rítusokban, ünnepi eseményekben és a hagyományos kézművességben egyaránt. A viselet erősen hasonlít a sárközire, csak kevésbé pompázatos. Alapvető eltérés, a hajviseletben van és abban, hogy az asszonyok a sárköziekkel ellentétben, nem viselnek főkötőt. Fejbekötési módjuk hasonlít a sárközire azzal a különbséggel, hogy a geresdhátiak fejkötőjének csücskében bojt van. Az öltözetet jellemzi még, hogy régi ezüstpénzekből készített nyakéket viseltek, melynek húszas a neve a régebbi ezüsthúszasok után. A viselet jellegzetessége a vászonruhát díszítő csipkevarrás és szálhúzásos, mesterkés fehérhímzés alkalmazása, amely a bátai hagyományos kézművességben napi gyakorlatként az első világháborúig élt még. Balázs Kovács Sándor írja a Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében, című könyvben, hogy „a tűzött csipke készítését az egész Sárközben csak Bátán találjuk meg, ott is csak a római katolikus vallásúak használták a kötéses pöndőt.” Dr.Németh Pálné és Dr. K. Csilléry Klára 1988-ban a Tolna megye népi hímzéseiből készített Mintagyűjtemény készítésekor talált még a faluban olyan asszonyt, akinek a számára kelengyébe készült még ilyen pöndő, és talált még, olyant is, aki ismerte a csipkevarrás technikáját és a szálvonásos fehérhímzés készítését is. A vőlegény jegyingjének elejét díszítette a legrégebben ismert és legelterjedtebb szálvonásos (szávonyázott) öltésfajta, valamint fonalszámolásos lapos öltés (mesterke). A gazdagon hímzett ingmell a férfiingeken a 19. század elejétől kezdett divatba jönni. Az ingek hímzéssel való díszítése eredetileg csak a jegyingeken volt szokásos. A parasztviseletben néhány ruhadarabnak alkalomhoz kötött, jelölő-kifejező szerepe volt. A házasságkötéskor a menyasszony jegyinget adott a vőlegénynek. Ebben az ingben ment az esküvőre a vőlegény. Bátán a római katolikus vallású férfiak viseletéhez tartozott a hímzett mellrészű jegying. A 20. század első évtizedében ugyancsak élő hagyomány volt még a viaszos tojásírás és a tojás ajándékozása is. „A sárközi díszítőművészet sajátos ágaként emlegetik a tojásfestést. Ez csak Bátán volt a katolikusok közt általános, mert a festett húsvéti tojás hozzátartozott elengedhetetlenül a húsvétkor küldött komatálhoz.” Dér Józsefné a népművészet mestere az 1950-es években elevenítette fel a viaszos tojásírást. Számtalan tanítványa közül Vörös Mihályné volt az, aki sokaknak továbbadta ezt a tudományt. Az ő nyomdokain haladva unokája Dr. Lehel Péterné megszerezte a népművészet ifjú mestere címet és a másik tanítvánnyal, Lukács Józsefnével együtt, folyamatosan tanítja, népszerűsíti a mai napig is a hímes tojás készítését. A Bátai Tájházban jelentős számú, az egyházi élettel, a népi vallásos gyakorlattal kapcsolatos tárgyi emlékanyag, több mint kéttucat kötéses pöndő, fél tucat szálhúzásos fehérhímzéses férfiing, több tucat régi, írott tojás található a gyűjteményben. Szakkör, majd Kézműves Egyesület keretein belül sajátíthatták el a hagyományos kézművességet az érdeklődők. A tojásírás hagyományának ápolására indult útjára tíz évvel ezelőtt a Bátai Tájházért és Népi Kultúráért Közalapítvány szervezésében a Hímestojás Fesztivál és készült el a mintegy 300 darabból álló hímes tojás kiállítás. A fesztivál minden alkalommal színtere a bátai népdalok, néptáncok, a viselet és a kézműves hagyományok bemutatásának. Báta geresdháti néprajzi csoporthoz tartozó katolikus népessége szigetet alkot a Tolnai-Sárköz református hagyományokat ápoló sárközi néprajzi csoportján belül. Népi vallásosságában több évszádos szellemi örökséget őriz. E szellemi örökségből fakadó szövegfolklór, népnyelv, népművészet és a hagyományos kézműves tevékenységek, ma is elevenen élő elemei a közösség kultúrájának. Báta lakói, napjaink civil társadalmának közösségei: az alapítványok, egyesületek és az egyéni alkotók ezt az örökséget sokféle formában építik be hétköznapjaik és ünnepeik világába. A Szent Vér kultusz újjáélesztése Fájth Jenő apátplébános nevéhez köthető, aki az 1930-as években kezdte el a kegyhely múltjának feltárását, majd kezdeményezésére Lehner Lóránd tervei alapján 1938-39-ben megépült Szent Vér templom. A templom építésével egyidőben megindultak a kegyhelyre a zarándoklatok. A kommunizmus évei alatt a zarándoklatokat tiltották, de a 70-es évek végétől újjáéledt a kegyhely. A zarándokhely Magyarország egyetlen Szent Vér kegyhelye, ugyancsak unikális a kegyhelyhez kapcsolódó kétutas gyalogos zarándoklat is, amelyet 2011 óta a pécsi püspök vezet személyesen. Földrajzi elhelyezkedése és elterjedtsége Báta, Tolna és Baranya megye határán, a Dunára lefutó dombvonulat lábánál mintegy 5km hosszan elnyúló zsáktelepülés. Bátaszék és Mohács között az 56. számú főútról közelíthető meg. Szomszédos települései: Pörböly, Alsónyék, Bátaszék, Dunaszekcső és a Duna túlpartján Szeremle és Baja. Keletről a Duna folyam határolja. A község területén találkozik egymással az Alföldhöz tartozó síkság folytatásaként elterülő Tolnai-Sárköz és a Dunántúli-dombsághoz csatlakozó Dél-Baranyai dombság. Tolnától délre itt találkozik legközelebb a magas part a Dunával. A 19. század közepéig, a Sárközt körülölelő folyó, a Sárvíz itt ömlött a folyamba. A Duna és a Sárvíz szögében található, Szekszárdtól délkeletre elterülő nagy árteret nevezték a középkor óta Sárköznek. Báta a Tolnai-Sárköz leg délibb települése. Maga a falu a dombvidék peremén és a dombok közötti völgyekben épült fel, amely a Duna és a Sárvíz által közrefogott síkságon kívül esik. A falu határának nagy része azonban a Sárköz síkján terül el. A középkorban földrajzi fekvésénél fogva jelentős település volt, mivel szárazföldi és vízi utak találkozásánál feküdt, a dunai partszakasza kikötésre alkalmas volt. Vízi úton kapcsolatban volt a Duna és a Sárvíz menti településekkel, révátkelése folytán az Alfölddel, szárazföldi utakon a baranyai falvakkal. A térség egyik legfőbb természeti értéke a Gemenci-erdő, a Duna-Dráva Nemzeti Park egyik legnagyobb, és, az élővilág sokszínűségét tekintve, az egyik legváltozatosabb tájegysége. A Duna utolsó, nagy, természetes árterei, közé tartozik, Európa egyik legnagyobb természetes ártere, ahol a kiöntések hozták létre a lenyűgöző, unikális ártéri növény és állatvilágot. A Gemenc déli peremén fekvő Báta lakossága számára elsősorban az ártéri gazdálkodás és a halászat jelentette a fő megélhetési forrást a 19. században végbement vízszabályozásokig. A középkorban sokoldalúan és tervszerűen használták az időnként kiáradó Duna vizét különféle csatornák, fokrendszerek segítségével. A halászat, az állattartás, a gyümölcstermesztés, a kertészkedés adott megélhetést az itt lakóknak. Az ártér rengeteg gyékényt, sást és főleg nádat adott, amely értékében az erdőével vetekedett. Az állattartás túlnyomó részét a lótenyésztés jelentette. Ezen kívül jelentős volt még a marha- és sertéstartás, hiszen az egész ártér legelő volt. A gyümölcsösökben főként almát, körtét, szilvát, cseresznyét és meggyet termesztettek. A gyümölcs fontos tápláléknak számított nyersen, főve, aszalva egyaránt. Az ármentesítések után a földhasználat átalakult. A szántóföldi művelés, az istállózó állattartás térhódítása az ártéri haszonvételeket háttérbe szorította. Az utak, és a vasútvonalak, kiépítésével a révátkelése elveszítette a forgalmát. A falu zsáktelepüléssé vált. A falu neve valószínűleg török eredetű, jelentése ’sár, mocsár’, ami nem túl meglepő, tekintve, hogy az itt lakók életmódját, megélhetését mindig is elsősorban a Duna, a Sárvíz és a Báta folyó, valamint a dombvidékről eredő patakok határozták meg. Leírás Turóczi krónikájában olvashatjuk az első híradást a Bátai Szent Vérről. 1415-ben Gara János, kiszabadulván spalatói fogságából, a bátai monostor templomába vitte roppant nehéz bilincseit a Megváltó drága szent vérének dicsőségére, fogadalmának örök emlékére. 1434-ben IV. Jenő pápa oklevelet adott ki, melyben búcsús hellyé nyilvánította a bátai apátság templomát. A szent hely a 16. század folyamán a török pusztítás áldozata lett. Emlékét napjainkban a Szent Vér templom és a Szent Vér búcsú őrzi. A Szent Vér tisztelete kapcsán számos legenda, monda él a mai napig az emberek emlékezetében. Írásos források hiányában ezek a legendák magyarázzák a Szent Vér csodáját, a török előli menekítését. A népi vallásosság, a legendák és mondák mellett, népi imádságokat is megőrzött. A két Boldogasszony ünnepén a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelt Somosi kápolnánál, ősi népi énekek is felhangzanak, többek között, az énekes asszonyok közül hangjával kiemelkedő, Mózes Sándorné Sütő Erzsébet ajkán, akire anyjáról hagyományozódott e tudás. A halottsirató ének sem ment feledésbe. Lukács Józsefné Tamás Veronától eltanulta unokája Huszárné Lukács Rozália Anna és annak leánya Huszár Dóra is. Krisztus vérét jelképezi, Bálint Sándor kutatásai szerint, a húsvéti tojások piros színe is. A bátai katolikusok körében a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó népszokás volt a mátkatál küldés, melynek tartozéka a hímes tojás. A másik hagyomány szerint húsvétkor a keresztanya megajándékozta a keresztgyermekét hímes tojással és négy krajcárral. A gyerekek húsvéti mulatsága az volt, hogy a keresztanyjuktól kapott tojásba, mielőtt megették volna, egy krajcárt kellett beverni. Akinek sikerült, azé lett a tojás és a krajcár is. A hímes tojások viaszos technikával készültek. A viaszos tojásírás lényege az, hogy a viasszal megírt területeket nem fogja be a festék. Egymás után több színbe mártva a tojást, és minden színnél megírva kerül egymás fölé a minta. Eredetileg piros esetleg fekete színűek a tojások, fehér és sárga illetve piros díszítéssel. A 20. század derekára kezdett feledésbe menni a hagyomány, s ezzel együtt a tojásírás is. Dér Józsefné Stigler Treszka néni, a Népművészet Mestere mentette meg a feledés homályától és keltette új életre a tojásírást. Hímes tojásaiból egy kosárra való kikerült az 1959-es Brüsszeli Világkiállításra, ahol nagy sikert aratott. A kiállításon bemutatott tojások Ung Ferenc jóvoltából 2013-ban a Bátai Tájház gyűjteményébe kerültek. A Sárközi Háziipari Szövetkezetben Treszka néni mintái alapján kezdték el készíteni a hímes tojást. A hímes tojás funkciója átalakult, húsvéti ajándéktárggyá, és egyre inkább kereskedelmi cikké vált. A tojásra írt minták jelentése háttérbe szorult, új minták jelentek meg. A jelkészlet íróasszonyonként változott, mégis egészében véve egységes, jellegzetes stílus alakult ki. Treszka néni sokak tanítómestere volt: Huszák Ferencné Czencz Marietta, Farkas Lászlóné, Csankó Jánosné, Vámos Lajosné, Sümegi Mihályné, Farkas Veronika, Bátor Józsefné, Takács Lászlóné, Vörös Mihályné tőle tanulta a tojásírást. Közülük hozzá hasonló tanítómesterré vált Vörös Mihályné Ivánka Terus néni. Több országba eljutottak a munkái és hazánkban is ismerték a nevét, a népművészet mesterének tartották, annak ellenére, hogy e címet nem kaphatta meg, helyette "Király Ilus" díjat kapott. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon 1983-ban "Fesztivál díjat," 1987-ben a Szocialista Kultúráért" díjban részesült. Sokan megfordultak nála a kutató, a hagyományokat gyűjtő emberek: Féja Géza író, Bálint Sándor professzor, Dr. Rónai Béla tanár úr, aki tőle gyűjtötte az egyetlen ismert bátai balladát, a Katica szép leány balladáját. Vörös Mihályné hagyományőrző munkálkodásának köszönhetően, a mai napig sem mentek feledésbe ezek a hagyományok. Tőle tanulta a tojásírást többek között Dr. Lehel Péterné, a népművészet ifjú mestere cím birtokosa valamint Pollinger Györgyné, Rigler Gáborné, Lukács Józsefné, Bosnyák Erika, Balogh Írisz és Balogh Imréné. Vörös Mihályné tojásfestő emlékére, 80. születésnapján, tartott kézműves nap folytatása a Bátai Tájházban évente megrendezésre kerülő Hímestojás Fesztivál. A tojásírás felelevenítése és a kézműves hagyományok ápolása mellett a rendezvényen fellépő Bátai „Sárköz” Néptánc Egyesült, a Bátai Hagyományőrző egyesült és az általános iskola gyermektánccsoportja, a Békalencsék valamint a Bátai Nyugdíjas Egyesület tagjaiból alakult nyugdíjas kórus a bátai népviseletet is bemutatják. A tájház rendezvényein elhangzanak a szóbeli hagyományok is, legendák, mondák, és alkalmanként a Katica szép leány balladája Vörös Mihályné unokájának Dr. Lehel Péternének és dédunokájának Lehel Katának az előadásában. A Szent Vér búcsúhoz kötődő legenda őrzi a sajátos bátai csipkevarrás eredetét is. „Perényiné Kanizsai Dorottya nagyon kötődött Bátához. Pici lány kora óta elvitték oda búcsúra. Ott volt egy özvegyasszony, akit nagyon megszeretett Kanizsai Dorottya és el is vitték nevelődajkájának, később ő lett a bizalmasa. Panni néni (Bátai Anna) nagyon ügyes asszony volt, tudott szőni, fonni, hímezni. Ott az udvarházban együtt hímeztek a fiatal nemes kisasszonyokkal. Gondójuk mink, hogy ez ilyen régi lehet, innen valahonnan származhat, és megmaradt innen.” A bátai katolikusok viseletében maradt meg legtovább a fehér ruhát díszítő, a legrégibb időkig visszavezethető, csipkevarrás. „Ezeket a Bátán „pöndőkötés” néven emlegetett kézimunkákat a néprajzi szakirodalom a „tűzött csipkék” vagy régebbi szóhasználattal a „kötések” közé sorolja […]. A bátai alsószoknyák aljába bogozott kötéssel készültek a minták. Nem alkalmaztak színeket, motívumaiban stilizált, geometrikus vonalú, rusztikus hatású, és nem csupán az anyagszélek, összeerősítésére szorítkoztak, hanem 6-10cm széles sávjában változatos mintákat alakítottak ki.” Másik jellegzetes díszítő technika a szálhúzásos fehér hímzés, helyi nevén „szávonya”, a férfi jegyingek elejének és lepedőszélek geometrikus, csipkeszerű díszítménye. Mindig fehér színben alkalmazták. Lényege, hogy az alapanyag szálait a kívánt szélességben kihúzták, és bizonyos rendszer szerint beszőtték. Az ing elején függőlegesen végighúzódó két csipkeszerű sáv között, a nyakon és az ujjak kézelőin mértani formájú, szövésmintára emlékeztető, fehér szálszámolásos lapos hímzéssel tették még gazdagabbá a finom díszítményt. Két Boldogasszony között készült a kelengye, e sajátos öltésformáknak a felhasználásával, egészen az 1920-as évek elejéig. Ezeket a hímzési technikákat Jánosi Jánosné Bocz Erzsébettől sajátította el Vargáné Kovács Veronika sióagárdi hímző, valamint a Bátai Kézműves Egyesület tagjai közül: Takaróné Antal Tímea, Bátainé Balogh Erzsébet, Balogh Imréné, Balogh Tamásné, Borbély Gyuláné, Fazekasné Lukács Veronika, Háder Lajosné valamint Németh Valérné, aki zsűrizett alkotásaival egyre szélesebb körben ismerteti meg ezeket a munkákat. A szellemi kulturális örökség különböző elemeit, a szóbeli hagyományokat és a hagyományos kézművességet, a közösség mindennapjaiban kisebb egységeken, civil szervezeteken belül, vagy egyénileg gyakorolja. A közösségi eseményeken: helyi fesztiválok, falunapok, népi vallásosság eseményein, együttesen, komplex egészként jelennek meg az élő hagyományok. A Tolna Megyei Értéktár Bizottság 2018-ban a bátai Szent Vér kegyhelyet kiemelt megyei értéknek, azaz Tolnaikumnak minősítette.   A TÉMA IRODALMA   ANDRÁSFALVY BERTALAN 1990 Magyar népismeret. Néprajz történészeknek. Budapest. 2007 A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Budapest, Ekvilibrum. ANDRÁSFALVY BERTALAN, VADÓC KÁLMÁN (szerk.) 1967A Sárköz népművészete. Tolna Megyei Tanács, Szekszárdi Balogh Ádám Múzeum. Szekszárd. 3−9. BALÁZS-KOVÁCS SÁNDOR 2003 A Bátai Tájház. Bátai Hírlap 3. évf. 9. szám. BALÁZS-KOVÁCS SÁNDOR – DELI ERZSÉBET 1999 Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd, Wosinsky Mór Megyei Múzeum. BÁLINT SÁNDOR 1989 Karácsony, húsvét, pünkösd. Apostoli Szentszék Könyvkiadó. BÁTA ÉVSZÁZADAI 1993. Emlékkönyv a Bátai apátság alapításának 900 éves évfordulójára. Kápolnás Mária (szerk.) Báta, Báta Községi Önkormányzat. CSERNA ANNA –KACZIÁN JÁNOS (közreadja) 1986 Egyed Antal összeírás és korrajz Tolna vármegyéről. TML, Szekszárd. 46-49. K. CSILLÉRY KLÁRA 1991 A „kötés”(tűzött csipke) Magyarországon. Ethnographia 102. évf.: 78-88. FÉL EDIT 1976 Magyar népi vászonhímzések. Budapest, Kossuth Nyomda. FLÓRIÁN MÁRIA 1997 Öltözködés. In: Füzes Endre-Kisbán Eszter (szerk.) Magyar néprajz nyolc kötetben. IV. Életmód. Budapest, Akadémiai Kiadó. 585−767. Http://mek.niif.hu/02100/02152/html/04/index.html [letöltés: 2012. 04. 04.] FORINTOS VERONIKA-WILHELM ZOLTÁN 1998 Történeti és természetföldrajzi adatok Báta fejlődésének elemzéséhez. Földrajzi Értesítő XLVII. Évf. 1998.2. füzet. GYÖRGYI ERZSÉBET 1974 A tojáshímzés diszitménykincse. Néprajzi Értesítő 56. évf.: 5-85. MALECZKI JÓZSEF 1999 Egy-két lépés a sárközi hímes tojás eredetének nyomában. Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Táton Kiadó. 491-523. NÉMETH PÁLNÉ 1988. Bátai pöndőkötés. Mintagyűjtemény Tolna megyei népi hímzéseiből. Szekszárd. RÓNAI BÉLA 1965 Katica szép leány. A gonosz anyós, illetve a vízbeölt menyecske balladatípus egy változata. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae: Sectio Ethnographica et Linguistica = Néprajz és Nyelvtudomány 1965. 9. évf. 57-59. SÜMEGI JÓZSEF 2003 A népi vallásosság gyökerei és sajátos megnyilvánulási formái a Bátai katolikusoknál. In: A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXV. Szekszárd: 169-196. SÜMEGI JÓZSEF –V. KÁPOLNÁS MÁRIA 2005 A középkori bátai apátság és a Szent Vér templom története. Múltunk cserepei – Bátai helytörténeti füzetek 1. Bátáért Egyesület. Báta. ZENTAI JÁNOS 1978 Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia (LXXXIX): 519-557. Központi Statisztikai Hivatal 2013 2011. évi népszámlálás. Pécs. Http://www.bata.hu Http:/www.szentver-bata.hu/kegytemplom_elemei/apatsag_tortenete/apatsag_tortenete.html Http://www.tajhaz-bata.hu Http://www.batai.fazekashaz.hu Http://www.sarkoz.extra.hu Http://terrasoft.hu/czenczj