Stockinger Artúr munkásságára és hagyatékára épülő Kalap és Sipka Múzeum

Stockinger Artúr egyre bővülő fejfedőgyűjteményét eleinte csak a látogatói ismerhették meg. A falu népének azonban egyáltalán nem volt ismeretlen a gyűjtemény, mert Artúr atya rendszeresen hordta a kalapokat: gyakran így ment ügyeit intézni vagy csak egyszerűen sétálni. Ebben nem valami különcködés vezette, hanem az ismeretterjesztés, a tanítás vágya, és az, hogy egy szűkebb közösségben élők is megismerhessék távoli népek kultúráját.

Stockinger Artúr (1926 – 1994) Stockinger Artúr Szekszárdon született 1926 novemberében. Egész életét a tolnai dombok között töltötte, ez határozta meg e táj és a benne élők iránti vonzalmát, szeretetét. Gyermek- és ifjúkorát a Tevel melletti Csurgó-pusztán töltötte, ahol apja 150 hektáron gazdálkodott. A pusztai élettel együtt nőtt fel, játszótársai a cselédgyerekek voltak. Bonyhádon járt gimnáziumba, majd édesapja halála után fiatalon, 17 évesen folyatta a gazdálkodást. A kommunista hatalomátvétel után elvették a földjüket, rendőri felügyelt alatt állt, napszámos, vasúti munkás volt.

Sokat vívódott, hogy a papi szolgálatot válassza-e, végül a kisdorogi plébános hatására beiratkozott a győri szemináriumba, szinte „túlkorosan”, 35 évesen szentelték pappá. Nem lett békepap, káplánéveit Tamásiban, Decsen, Újpetrén, Villányban ide-oda helyezgetve töltötte. Végül 13 év sodródás után 1974-ben Nagydorogon talált igazi otthonra, szerető hívekre, haláláig itt volt plébános. Artúr atya 1994 áprilisában halt meg, a nagydorogi temetőben nyugszik, sírfeliratát maga fogalmazta meg: ”Igyekeztem Jézusomat, Szűzanyámat, híveimet és szegény magyar nemzetemet szolgálni”.

Nagydorog inkább református hagyományú település, katolikus temploma a harmincas években épült. Az egyszerű templomot Artúr atya korszerűsítette, igazította a puritán modern liturgiához. Nagydorog mostani plébánosa, Sebestyén-Molnár Árpád néhány részletében tradicionálisabb, ünnepélyesebb arculatot alakított ki. A Nagydoroghoz tartotó filia, Pusztahencse éledő, fejlődő falu volt már a nyolcvanas években is, szépszámú hívő közösséggel, ám nem volt temploma. A puszták népe elhatározta, hogy megépítik templomukat Cserháti József megyéspüspök jóváhagyásával, komoly erkölcsi és anyagi támogatásával. A rendszerváltás előtt a templomépítés még egyáltalán nem volt megszokott dolog, talán a „tűrt” kategóriába esett. Artúr atya teljes erejét a templomépítésnek szentelte. Híveivel, különösen Zsúnyi Illés barátjával éveken át ezen munkálkodott, gyűjtötte a pénzt, összehangolta, irányította, szervezte a munkákat. A szép kis templomot 1990-ben szentelte fel Mayer Mihály pécsi megyéspüspök. Bazsonyi Arany festőművész (1928-2011), az oltárkép alkotója írja visszaemlékezésében, hogy a Krisztus-papucsban járó Stockinger Artúr atya apostolként is jelen van a pusztahencsei kis templom „lélekváró” szentélyszekkóján.

Stockinger Artúrt az itt töltött húsz év igazi nagydorogivá tette, de nem csak itt működött, hanem nyolc falu papja volt. A megtartó közösség, öreg, fiatal egyaránt szeretettel, bizalommal köszöntötte, fordult hozzá, kérte tanácsait. Volt mindenkihez egy jó szava, kedvessége, türelme. Felekezetre, korra tekintet nélkül szinte mindenki az elismerés hangján szólt a plébános úrról, és emlékeznek rá még ma is. Egykori kis ministránsai azóta már felnőtt családanyák, családapák, és visszatérő hívei a katolikus közösségnek. A szabad természetben, a növények és állatok állandó közelségében érezte igazán jól magát. Ezért amikor csak tehette, télen és nyáron egyaránt nagy sétákat tett a határban. Nagy-nagy öröm volt számára, hogy az újra sajátjának tudott föld ott volt a közelében: a szűkebb hazájának fogadott és szeretett Nagydorogon. Életének szinte minden cselekedetét gyermekkorában a pusztán, a cselédek között szerzett kedves élményei határozták meg. Ebből adódott, hogy hamar megtalálta a hangot, a közös témát a falu népével. Az emberek között élt, részt vett mindennapjaikban, ünnepeikben. Különös gazdag szellemével élt hívei között a mindennapokban. Így vélekedett: „ne hívassátok magatokat úrnak, mert egy a ti uratok, az Isten. Ne hívassátok magatokat Atyának, mert egy a ti atyátok, a mennyei Atya.” Horváth István egykori TSz elnök és gazda nem is mint papra, hanem inkább, mint földműves kollégára emlékezik, a jó humorára, a belső békét sugározó személyiségére. A múlt és a jelen történelmének állandó kutatója és elemzője volt. A történelemből vett tapasztalatait, megfigyeléseit, tanulságait igyekezett továbbadni híveinek, barátainak, az ifjúságnak, mind a családban, mind az őt körülvevő hívek, gyerekek körében. Nemzetéért aggódó ember volt, kötelezőnek tartotta maga számára Illyés Gyula gondolatát: „Ha romba dőlt is újra rakható, Kert, ház, haza, Csak egy a titka: kezdd el, Fiadnak kell folytatnia.” A rendszerváltás után ehhez nagy lendülettel fogott hozzá, de sajnos korai halála miatt ebben már nem teljesedhetett ki. Hányatott sorsáról, gondolatairól bővebben a „Puszták plébánosa” c. könyvben olvashatunk.

Életének, működésének valódi visszaigazolása, hogy nemcsak hívei, hanem utóda, Sebestyén-Molnár Árpád plébános) és a település mindenkori vezetői – Pinczési László, Dobri István, Veres Imre, Kovács György polgármester urak – őrzik, ápolják emlékét. A megbecsülést mutatja a 2014. április 26.-i emlékező szentmise, és az emlékét megörökítő tábla a felújított nagydorogi plébániaépület homlokzatán (képmelléklet).

A kultúra iránti érzékenységét, gyűjtőszenvedélyét szüleitől, nagybátyjától örökölte. Szeretettel őrizte meg a családi könyvtárat és gyarapította azokat saját szerzeményeivel. A világra való kitekintés és az emberekkel való megismerkedés vágya hajtotta újabb és újabb utazásain. Módszeresen figyelte a különböző népek jellegzetes vonásait, szinte antropológusként ismerte az embertípusokat. Hazai és külföldi utazásai során egy-egy kalappal, népviseleti tárggyal gazdagította gyűjteményét. Új szerzeményeivel kapcsolatos tudását, örömét megosztotta ismerőseivel, híveivel, a falu népével. Reverendában ritkán mutatkozott, annál inkább valamely újonnan szerzett egzotikus kalapban, sokszor rövid nadrágban, papucsban. „Jézus Krisztus is saruban járt” mondogatta az őt óvatosan figyelmeztető konzervatívabb híveinek. Ahogyan egy róla szóló újságcikk is jellemezte: „Plébános úr cifraszűrben”.

Kalap és Sipka Múzeum

Végakarata volt, hogy – az eredetileg mintegy 50 darabos – gyűjteményéből a közössége épülhessen. Könyvei jó részét a település könyvtárának hagyta, kalapgyűjteményéből rokonai, a Riedel család a Nagydorogi Önkormányzattal együttműködve megalapították a Kalap és Sipka Múzeumot (képmelléklet) [3]. A létesítmény azóta komolyan járul hozzá Nagydorog kulturális fejlődéséhez és országos ismertségéhez. A gyűjtemény nem tudományos szemléletű, hanem a világra nyitott ember – a jó érzékű amatőr gyűjtő – érdeklődését tükrözi. Sokszínűsége és változatos gazdagsága azonban jól szolgálja a plébános úr mindenkori szándékát: szórakoztat, emlékeztet és tanít.

A fejviselet valamilyen formában minden kultúrában megtalálható. A fejfedőknek kettős funkciójuk van, védik a fejet és díszítenek. Minthogy az időjárás befolyásától óvják a viselőjüket, évszakonként, a földrajzi helytől függően is változnak, és ezért a szélsőséges időjárású területeken a leggyakoribb használatuk. Bár a fejet részben vagy egészben beborító kalapok, sapkák és fejkendők viselésének tagadhatatlan a gyakorlati szerepe, díszítő, vallási, mágikus és szimbolikus funkciójuk gyakran ugyanennyire fontos. A kalap nagysága, színe, minősége igen gyakran a viselője társadalmi helyzetéről, rangjáról vagy foglalkozásáról is tanúskodik.

A kiállításon jelenleg közel százötven kalap és sipka látható a világ számos tájáról, Európából (Anglia, Skócia, Olaszország, Balkán, Skandinávia, Spanyolország, Lappföld), Afrikából (Tunézia, Mali), Ázsiából (Törökország, Japán, Kína, Mongólia, Közép-Ázsia, Közel-Kelet), Észak-és Dél-Amerikából, Ausztráliából. Különösek közép-afrikai, amerikai, ausztrál bőrkalapok, a perui indiánok londoni mintájú keménykalapja, a kínai gyereksapka. Érdekes a tübitejkagyűjtemény, a zsidó kipák kollekciója, az arab fejsál, az Alpok vidékének kalapjai, amelyek egyszerre jelentenek népi és városi viseletet. A magyar kalapviseletet egyebek között hortobágyi csikóskalap, pörgekalap, somogyi ünnepi juhászkalap, kucsma, süveg, Kossuth-kalap képviseli. Több székely szalmakalapot is láthatunk, egyebek között a kőrispataki Szalmakalap Múzeumból. A gyűjtési körbe az egyensapkák ugyan nem tartoznak bele, de azért van néhány kivételesen érdekes darab: német repülős sapka a világháborúból, működő fejhallgatóval, szovjet katonai usanka, többféle barett, doktori kalap Angliából stb. Számos jellegzetes öltözék, suba, cifraszűr, parádés kocsis öltözet, skót férfi viselet, török és perui öltözet, továbbá Stockinger Artúr néhány személyes tárgya, újságcikkek, képek idézik fel a gyűjtő-utazó-tanító plébános személyiségét.

A kiállítás három helyiségben található: 1. Európa, Ázsia, Afrika kalapjai, tübitejkák, kipák, 2. civil és katonai egyenkalapok, egész alakos viseletek fejfedővel, 3. magyar népi kalapviselet, szalmakalapok, Stockinger Artúr emléksarok. Az installáció jellegzetessége, hogy a kalapok azonos fehér fejekre illesztve a falakra festett kontinenstérképek (Európa, Ázsia, Afrika) megfelelő helyein vannak elhelyezve, megkönnyítve a látogató néprajzi tájékozódás (képmelléklet). Az installáció a Riedel család és Németh János grafikusművész munkája. A fejviseletet bemutató képeket a Néprajzi Múzeum Filmtára és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnoka biztosította a kiállítás számára, a magyar népi fejviselet fotói Kunkovács László Kossuth-díjas művész munkái.

A Kalap és Sipka Múzeum 1995-ben nyílt meg. A megnyitón Gémes Balázs a Szekszárdi Múzeum munkatársa tartott érdekes előadást a fejviseletekről, Sári László, a Magyar Rádió vezető dramaturgja értékelte Stockinger Artúr életét és munkásságát (6. melléklet). Az amatőr gyűjteményt neves szakemberek: Katona Edit és Wilhelm Gábor, a Néprajzi Múzeum munkatársai, Ságvári György a Hadtörténeti Múzeum munkatársa, valamint Sommer László (Országos Rabbiképző) segítettek feldolgozni, rendszerbe foglalni, a kiállításra felkészíteni.

A gyűjtemény az alapítása óta jelentősen kibővült új szerzeményekkel, 2006-ban költözött jelenlegi helyére (Nagydorog, Kossuth utca 51), a községi könyvtár melletti önálló épületbe. Az épületben a múzeum mellett gyakran házasságkötés helyszínéül is szolgáló közösségi terem is van. A kiállítás a település polgármestere által megbízott személy - rendszerint a könyvtáros -segítségével látogatható meg. Évente sok száz hazai és külföldi látogató, iskolás és turistacsoportok csodálják meg ezt az egyedül álló kiállítást.