SZENESI-LEGELŐ

A Dél-mezőföld egyik legnagyobb kiterjedésű összefüggően megmaradt homokgyepe. A tájvédelmi körzet részét képező, elkülönült védett terület az ültetett akác és fenyőfoltokkal, illetve kőris ligetekkel együtt 403 hektár.

A Szenesi legelő évszázadokon keresztül falusi legelő volt. Minden nap hajtották ki-és be a szarvasmarhákat legeltetés céljából. A termelőszövetkezet megalakulása után birkalegelőként hasznosították, a rendszerváltás után pedig a Duna-Dráva Nemzeti Park tulajdonába került.

A változatos felszínű dél-mezőföldi táj kialakulásában a földtörténeti harmadkor eseményei játszottak kulcsszerepet. A kéregmozgások következtében a táj északi részének enyhe kiemelkedése és déli részének süllyedése miatt, az Ős-Sárvíz lerakta homokos hordalékát, amelynek hatására a Szenes-legelő területén a Kiskunsághoz hasonló homokbuckás vidék jött létre. A folyóvízi tevékenység mellett, a jégkorszak alatt a szél munkája is nyomot hagyott a területen. A Dunántúli középhegység szélárnyékában meghúzódó táj éghajlata az Alfölddel mutat hasonlóságot. A tájegység a Dunántúl legmelegebb tája, évi középhőmérséklete 10,5-11,5 °C körüli, az évi csapadék 550-600 mm körül mozog.

A Dél-Mezőföld vízben szegény terület, a talajvíz és a rétegvíz mélyen húzódik, és természetes tó sincs a területén. A homokvidékek buckái között időszakos pangóvizes vízfelületeket találunk, amelyek az aszályos években teljesen kiszáradhatnak. A változatos felszínű táj eredeti vegetációja mára erősen átalakult. A homokterületek természetes növénytakaróját a hatvanas évek erőszakos akác és fenyő ültetvényei szorították ki. Szerencsére azonban a nagyarányú természetátalakítási folyamatok ellenére is még jelentős a fennmaradt értékes vegetáció aránya. A táj egésze az Alföldi flóravidékhez, a Duna-vidék flórajáráshoz tartozik. A Szenes-legelő a Dél-Mezőföld legnagyobb kiterjedésű, összefüggő megmaradt homokgyepe. A tájvédelmi körzet részét képező, elkülönült védett terület az ültetett akác és fenyő foltokkal, illetve kőris ligetekkel együtt 403 hektár. Az erdősítések miatt a vándorló homok már rég megállapodott. A gyepek a mészkedvelő homokpuszta szukcessziós állapotában vannak. A mélyebb fekvésű részeken, ahol egy vékonyka ér is a felszínre tör, gyapjúsásos és homoki láprétek mozaikja találhatók. A terület a tájvédelmi körzet előtt helyi jelentőségű természeti terület volt, mely rangot elsősorban a szekszárdi csiperke előfordulása miatt érdemelte ki. Ez a cserepesen repedezett kalapú endemikus gombafajunk a Tengelici-homokvidéken kívül két helyen fordul csak elő az egész országban.

A gomba jellemzői: A szekszárdi csiperke szaprotróf gomba, a tápanyagdús talajt kedveli. A fiatal példányok kalapja félgömbölyű, kissé szögletes, átmérője 5–13 cm. Később kiterül, majd közepén kissé benyomódik. A kalap széle sokáig aláhajló. Felszíne fehér vagy szürkésfehértől halvány barnáig terjedő színű, szürkés-rózsaszín vagy halványsárga foltok tarkítják. Mozaikszerűen szürkésbarna pikkelyekkel borított. A szabadon álló lemezek fiatalon fehéres rózsaszínek, később barnás rózsaszínek vagy barnák, élük világosabb. Vaskos, kihasasodó tönkje 12–20 mm átmérőjű, 25–70 mm hosszú, alján elvékonyodhat, gyökérszerű gombafonálkötegben végződhet. Kb. a tönk felénél található vékony, szélesen elálló gallérja sokszor sugarasan szétszakadozik. Illata kellemes, fűszeres, de nem emlékeztet a sok csiperkefajra oly jellemző ánizs- vagy mandulaillatra. Tömör, fehér húsa felvágva halvány rózsaszínre vagy sárgásbarnára színeződik. A spórapor sötét, csokoládébarna, a spórák ellipszoid alakúak, 6,5-8,5×5-6,5 mikronosak.

Szenesi legelő látnivalói

A Szenes-legelőn a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság egy állattartó telepet működtet. A telepen a cikta juh legnagyobb hazai állományát tenyészti. A cikta juh a török uralmat követően a betelepített németajkú lakossággal került hazánkba. Elsősorban Tolnában és Baranyában volt elterjedt. A dél-dunántúli svábajkú falvak jellegzetes fajtája. Innen ered a fajta másik neve: tolnabaranyai sváb juh.

A ciktát régen kétszer nyírták, és a gyapjából háziipari termékeket készítettek. A cikta gyapjából készítették az asszonyok a vastag zoknit a „fuszeklit”,az ujjasokat, a kesztyűket, valamint a sváb kézművesek jellegzetes papucsát, a„pacskert” is.

Az országos Állattenyésztési Felügyelőség gyűjtötte össze a még föllelhető cikta küllemű egyedeket az egykori sváb tenyésztőktől Nagydorogi telepére. A merinó hatást kiküszöbölték a fajtából, és így nagy értékű állomány jött létre.

Méreteit tekintve kisebb juhfajták közé sorolható. Az anyák szarvatlanok, de a kosok egy része is. A szarvakkal rendelkező egyedek a merinó fajtához hasonlító csigás szarvakat viselnek. A csontozat finom, a lábszárak vékonyak. Az anyák testtömege 30-45 kg, a kosoké 45-60 kg között változik. A fej és a lábak fehér színű rövid szőrrel borítottak, a körmök, és a szarvak viaszsárgák, a bőr pigmentmentes. A testet tincsekbe csüngő fehér gyapjú fedi (kevertgyapjas juhfajta). A tincsek hossza 20-24 cm. A magyarországi őshonos fajták közül a legkisebb populációval rendelkező fajta.

Mivel létszáma kicsi és gazdasági haszna nincs, ezért ez a legveszélyeztetettebb juhfajta. A létszámára és elterjedésére hatással volt az, hogy a fajta tartása egy nemzetiséghez, a svábokhoz kötődött. A fajtát 1974 óta állami felvásárlással és összegyűjtéssel zárt tenyészetekben tartották. A rendszerváltás idején az nagydorogi állomány Vértestolnára a Tisch család tulajdonába került. 2004 májusában a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság vásárolt a Tisch családtól 62 cikta egyedet. 61 anyaállattal és 1 kossal indult a tenyésztés 2004 őszén. 2011 szeptemberében már 253 anyával és 6 kossal került kialakításra hat hárem. Az Igazgatóság a nagydorogi telepén tartja, és jó eredménnyel tenyészti a fajtát. A 74. Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon az őshonos juhfajták kategóriájában I. helyezést, míg a 75. OMÉK-en III. helyezést ért el (2011-ben) az Igazgatóság a bemutatott jerkéivel. A fajtát még 3 magántenyésztő is tenyészti Veszprém, Nógrád és Heves megyékben összesen mintegy 200 egyeddel.

A cikta az a juhfajta, amelynek a legnagyobb és legtisztább állománya Magyarországon található.

Tartásának célja kettős. A génmegőrzési cél szolgálja az őshonos fajta genetikai képességének Megőrzését, eredeti genetikai varianciájuk fenntartását. Másik fontos cél a vagyonkezelés. A fajta fontos szerepet tölt be a védett gyepterületek természetvédelmi kezelésében. Jelenleg a Dél-Mezőföldi Tájvédelmi Körzet Nagydorogi Szenes-legelőjét „kezelik” a juhok.

A telepen őshonos mangalica sertés két fajtája (vörös és fecskehasú), valamint szintén őshonos baromfi fajták tenyésztése, tartása is folyik.

A telepen kívül is figyelhetünk meg állatokat pl.: Az ürge a rövid füvű sztyepréteket kedveli. A legelő állatokat hamar megszokja, nappal táplálkozik, az éjjelt biztonságos üregrendszerében tölti. Korán vonul téli álomra. Rágcsálóként elsősorban növényi táplálékot fogyaszt. Évente egyszer szaporodnak, májusban 3-8 utódot hoznak világra. Fő táplálékát jelenti a kerecsen sólyomnak, és a parlagi sasnak valamint a ritka molnár görény is vadászik rájuk. Meglévő állományának megőrzése kizárólag élőhelyének fenntartásával (azaz a gyepek legeltetésével), a gyep 10-15 cm magasságban tartásával biztosítható.

A szénabálákon éneklő búbos pacsirtákat pillanthatunk meg, a gémeskút tetején pedig erdei fülesbagoly szokott éjjelente vadászni, melyről az alatta található ún. bagolyköpetek tanúskodnak. A baglyok a megevett pockok és egerek csontjait és szőrét nem tudják megemészteni, ezért azt kis csomók formájában kiköpik. Hazánkba afrikai telelőterületeiről áprilisban érkezik vissza a ritka hantmadár. Nevét viselkedéséről kapta, előszeretettel ül ki a mező kiemelkedéseire, így például a szántás hantjaira is. A dombon egy rókavár látható, a járatokból kikapart, jellegzetes földhalommal. Többször előfordul, hogy a védett gyepen legelésző őzcsapat lakomázik. Egerészölyv, vörös vércse is előfordul a környéken.

A homokbuckán él homoki árvalányhaj is, amely jelzi, hogy a területen még érintetlen homoki gyep tenyészik. Hazánkban nyolc árvalányhaj fordul elő, melyből hét védettség alatt áll. Az árvalányhaj mellett, a domb lejtőin kora tavasszal – márciusban – virít a fekete kökörcsin. Szőrbóbitás magvait a szél terjeszti és az árvalányhajak magjaihoz hasonlóan dugóhúzó módjára fúródnak a talajba. Az érintetlen homoki gyep sok rovart is rejt. Egész nyáron, de főleg ősszel az egyenesszárnyúak hada, szöcskék, sáskák nyüzsögnek a pusztán.

A hosszú, megnyúlt fejű sisakos sáska igazi érdekesség, a Kárpát-medence endemikus* faja. Állományának megőrzését az ürgéhez hasonlóan a homoki gyep fenntartása biztosítja. Nagyon fontos szerepet töltenek be a puszta élőlényeinek táplálékláncában, mivel fő táplálékát jelentik rengeteg madárnak, többek között a gyurgyalagnak, vagy a tövisszúró gébicsnek.

A gyepben mindenütt megfigyelhetjük a pannon csiga rendszerint öt barna sávval tarkított csigaházait, vagy a hasonló, de annál laposabb, igen gyakori kóró csigát. Magányos fehér akác dísze a természetnek. Áprilisban itt nyílnak a pompás virágú Írisz-félék apró nőszirom.

A fehér akác őshazája Észak-Amerika, Európában 1724 óta ültetik. Hazánkba a futóhomok megkötésére telepítették az Alföldön, de mára az egész országban jelentős erdőgazdasági haszonfává vált. Lecsüngő fehér virága jó mézelő, ezért a méhészek előszeretettel keresik fel, amit a következő állomás felé vezető utunk során meg is tekinthetünk. Növényzete és állatvilága a hazai őshonos erdőkhöz képest rendkívül szegényes, ősszel a nagy őzlábgomba viszont talaján kimondottan jól terem. Magról és sarjról könnyen szaporodik, ezért a homokpuszta agresszíven terjedő, veszélyes adventív faja.

Ha körbenézünk a legelőn, mindenfelé a vakond földtúrásait figyelhetjük meg, melyek a járatok ásása közben feleslegessé vált kitúrt földből keletkeznek. A vájatrendszer a vakond táplálékául szolgáló giliszták, kisebb ízeltlábúak csapdája is, melynek hossza akár 100 m is lehet. A vakond látása és szaglás kimondottan rossz, viszont tapintása és hallása kiváló. A felszínre ritkán merészkedik, de ott gyorsan és ügyesen mozog, és nem gondolnánk, de kiválóan úszik is.

A puszta felett köröző és közben gyakran vijjogó egerészölyvek látványa csodálatos érzés. A Szenes-legelő erdőfoltjaiban több pár is fészkel. Fiókanevelési időszakban nagy hasznot hajtanak, mert a mezőgazdasági területekről folyamatosan hordják az egereket és pockokat. Érdemes tudni, hogy 2012-ben az év madarának választották. Az egerészölyvnél kisebb vörös vércsét is megfigyelhetjük, ahogy rovarokra, pockokra egy helyben a levegőben megállva („szitálva”) vadászik. A vércse egy kisebb sólyomféle, fészket nem épít. A legelő facsoportjaiban költő dolmányos varjú fészkét foglalja el, és abban költi ki tojásait. A legelő közepén, a földúttól jobbra láthatunk egy kisebb bekerített részt. Ez egy tudományos kísérlet része, ahol a kutatók azt vizsgálják, hogy hogyan változik a természetes gyep növényvilága a legeltetéssel, illetve anélkül. A magasban kora tavasztól egész nyár végéig a mezei pacsirta dalától zeng a puszta, a bokrokon a tövisszúró gébics és a cigánycsuk rovarokra leső példányait figyelhetjük. Téli időszakban a pusztára megérkeznek Európa északi területeiről a téli vendégek, és ha szerencsénk van, találkozhatunk gatyás ölyvvel vagy nagy őrgébiccsel is.

A láprét, magányos akác és az út között hosszan elnyúló, valamikori homokbuckaközi mélyedést mutatja be. Ezekben a mély fekvésű részekben tavasszal a pangó vizes talajvíz sokáig megmaradhat. Ennek következtében a puszta növényzete is megváltozik, úgynevezett láposodás indul meg, azaz előbb-utóbb megjelennek a nedvesség-kedvelő fajok is. Talán egyik legértékesebb, az egyszikűekhez tartozó, igazi jégkorszaki reliktum*, a keskenylevelű gyapjúsás. Amíg a sásfélék általában hasonló, egyszerű, zöld színű növények, addig a gyapjúsások sokkal feltűnőbbek. Hazánkban három fajuk él, nyár elején, a terméséréskor hófehér szőrképletet („gyapjút”) növesztenek, melyekkel messziről felhívják magukra a figyelmet.

Az orchideák egyik hazai képviselője, a nedvességet kedvelő hússzínű ujjaskosbor néhány töve is megtalálható itt, melynek virágzata világos-rózsaszín, de néha fehér színű is lehet. Az ujjaskosborok egyébként ujjszerű gyökérgumóikról kapták nevüket. Nagyon érdekes, hogy az orchideák magjai mikroszkopikus méretőek és csak a megfelelő gombafonalakkal együtt, szimbiózisban* képesek kicsírázni. Hasonló együttműködésben élnek a földben élő gombák és egyes fák gyökerei, illetve a túra alatt minden felé megfigyelhető, a nyílt homokpuszta sajátosságának tekinthető, a főcsomók között előforduló kis zöld zuzmó foltok. A zuzmók, gombák és algák szimbiózisa, a homokra jellemző szélsőséges életfeltételeket (nagyon gyorsan kiszárad és hamar, erősen felmelegszik) együtt könnyebben el tudják viselni. A kis lápot kísérő magasabb térszíneken augusztus-szeptember között nyílik egy másik orchidea, az őszi füzértekercs, melyet apró termete miatt elég nehéz felfedezni.

A homokbányán a valamikori Ős-sárvíz hordalékából képződő homokot a szél buckákba rendezte, melyek sokáig szabadon vándoroltak, majd a növényzet fokozatosan megkötötte. Mára a buckák oldalát tipikus nyílt homoki gyep fedi, ahol még a gyep nem záródott teljesen. A szinte félsivatagi környezethez alkalmazkodva kora tavasztól virít a báránypirosító, melynek elterülő szárán kis, kék virágok ülnek. A pásztorok valamikor a juhok jelölésére használták, mivel mélyre lehatoló karógyökere piros festéktartalmú. Apró pici pozsgás levelei végén sárgán virágzik a homoki varjúháj. A kisebb mérető valamikori kubikgödrökben, ahol a mikroklíma és vízviszonyok megváltoznak, a sűrű, alacsony növésű serevényfűz bokrokat találjuk.

A bucka madarai a búbos pacsirta és a parlagi pityer. A zárt gyepek helyett előnyben részesítik a nyílt homok pusztákat. Tollazatuk a homok színéhez hasonló, világos barna, jó rejtőzködést biztosít. A partfalba építi költőüregit a partifecske, és a trópusi színekbe pompázó gyurgyalag. Itt él hazánk legnagyobb pókja, a szongáriai cselőpók, amely lábait kiterjesztve akár a 10 cm-t is elérheti. Földbe fúrt függőleges üregekben él, melynek falát, hogy a homok ne omoljon be, hálóval erősít meg. Nem sző fogóhálót, lesből, gyors futással kapja el áldozatait.

Az öreg fehér eperfák törzseiben keletkezett odvakban költ a seregély, a mezei veréb, a nyaktekercs és a búbos banka is. Az utóbbi jellegzetes hangját („up-up-up-up”), melyről tudományos nevét is kapta (Upopa epops), messziről megismerni a pusztában. A galagonya bokrok között költ a barát- és kis poszáta is. A pusztát kísérő újabb bokros élőhelyre tekinthetünk. A cserjéket egy mélyebb fekvésű magaskórós és kisebb láprét szegélyezi, amit fehér nyaras ligeterdő folytat. Az erdő ad otthont a csilp-csalp füzikének, az erdei pintynek, énekes rigónak, vagy éppen a vörösbegynek. A láprét beerdősödése* megindult, spontán terjedő mézgás égerek növekednek, ennek következtében a láp és az itt tenyésző széleslevelű gyapjúsás élőhelye évről évre csökken. A magaskórós madara a gyönyörű énekű énekes nádiposzáta. Minden tavasszal a csíkos mellükről felismerhető karvalyposzáták jelennek meg a bokrokban. Ez a poszáta-féle csak kevés időt tölt hazánkban, április végén, május elején érkezik, és csak augusztusig tartózkodik nálunk. Életének többi idejét vonulásban és kelet-afrikai telelőterületein tölti.

A vizes élőhely a száraz pusztában mindenképpen a változatosságot növeli, ezért nagy kincs. Tavasszal, a hóolvadás után a Szenes-legelőn egy kis vízfolyás gyűlik össze, ami nyár végére rendszeresen kiszárad. A vízfolyást keskeny vizes élőhely-mozaikok kíséri, kisebb mocsárrétek, zsombéksásosok és nádasok is kialakultak, a mélyebb részeken pedig mézgás éger alkotta facsoportok is megfigyelhetők. A mézgás éger érzékeny a talaj nedvességtartalmára, a szárasságtól szenved, a hideget viszont jól tőri. A vizes élőhely kicsit magasabb térszínein hazánk egyik legkorábban nyíló orchideájával, a már kora áprilisban nyíló apró termetű agár sisakos kosborral is találkozhatunk. A nádi tücsökmadár a magas füvű mocsárrétek ritka madara, melyet rejtett életmódja miatt nehéz megfigyelni, de azért a rokonaihoz hasonlóan monoton, pirregő hangja miatt észrevehető. A nádasban kis területe ellenére rendszeres költ a barna rétihéja. A nádszálakból készített fészkében 2-4 fiókát nevel, kisebb madarakra, békákra vadászik. A nádas télen az itt telelő kékcinegéknek, ökörszemeknek nyújt eszményi menedéke. Innen került elő, és ha szerencsések vagyunk mi is megfigyelhetjük hazánk egyik legnagyobb testű szitakötőjét, az óriás szitakötőt. Ragadozó életmódú lárvája a vízben 1-2 évet, míg a kifejlett imágó* mindössze 4 hetet él. E rövid idő alatt párosodik, majd a nőstények rothadó növényi részekbe rakják le petéiket, végül elpusztulnak. Hasonló nagyságú, de az előző fajénál feltűnően szélesebb potrohhal rendelkező szitakötő-félét, a laposhasú acsát is megfigyelhetjük nádszálakon, faágakon egyensúlyozva vagy a vízfolyás felett helikopterként lebegve.

A nyárfasor mellett a jelzéseket követve sétáljunk be egy ültetett fenyvesbe!

Hazánkban a fenyvesítési program keretében az erdei fenyő telepítése a hatvanas években a homokterületeken fontos fafajpolitikai célkitűzés volt. A fenyves-ültetvény létrejötte is emiatt következett be. A kellően át nem gondolt telepítések miatt, az országban hasonlóan értékes, őshonos homoki gyepek nagy területei romlottak le. Ezek az élőhelyek jelentősen degradálódtak, mivel az őshonos gyepekre ültetett fenyvesek növény- és állatvilága rendkívül szegényes, tulajdonképpen egy-két fajra korlátozódik.

E nagytermetű harkály-féle minden évben új odút ácsol magának. Az elhagyott régieket pedig számtalan más, olyan állatfaj használja, amely képtelen lenne e nehéz műveletre: odúlakó énekesmadarak, kisebb harkályfélék, macskabagoly, az egyetlen odúban költő galamb-féle, a kék galamb, denevérek, pele-fajok, mókus, nyuszt. Ha szerencsénk van, meghallhatjuk egy másik nagyobb testű harkályféle, a zöld küllő jellegzetes, klü-klü hangját is, vagy akár hullámzó röptében is gyönyörködhetünk. Megfigyelhetünk álló és fekvő holt fába vájt lyukat! Ezek a száraz fában élő rovarlárvák után kutató nagy fakopáncs munkája nyomán keletkeztek.