TENGELICI KISLÓ

A Tengelici kisló, bár ma már nem tenyésztik, amíg létezett, az egész ország területén ismert és elismert fajta volt a gyermeklovagoltatással foglalkozó szakemberek között. Számos tanulmány, cikk jelent meg e fajtáról országos hírű kutatók, tenyésztők tollából, melyek mind méltatták hiánypótló tulajdonságai miatt. A magyarországi lótenyésztés - történetének egyik különleges és értékes pontja marad örökre.

A lovaglás oktatása a II. világháború előtt a katonasághoz, a méneskarhoz kötődött. A méneskari, tüzér és huszártisztek magas szintű lovas kiképzést kaptak (equitáció), ezek legjobbjai külföldi intézményekben tanultak, onnan hazajőve az örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Intézetben fejlesztették tudásukat. A II. világháború után a megváltozott politikai környezetben ezek az emberek osztályidegennek számítottak, sorsuk internálás, számkivetettség lett. Tudásuk nem hasznosult megfelelően.

Az 1970-es években a megváltozott társadalmi és környezeti viszonyok között ismételten felmerült a fiatalok lovasoktatásának igénye. Az Állattenyésztési Kutatóintézet Lótenyésztési Osztálya Dr. Ócsag Imre vezetésével és a Fővárosi Állat- és Növénykert részéről Szidnainé Dr. Csete Ágnes kísérleteket végeztek a fiatalok lovaglás-oktatásának leghatékonyabb módszereinek kidolgozására. A kísérletek során kiderült, hogy a kívánt célra nem áll rendelkezésre megfelelő lófajta. A nagylovaktól féltek a gyerekek, a hazánkban akkor megtalálható különféle pónik pedig mozgáskoordinációjukban, vérmérsékletükben nem voltak megfelelőek. Ennek érdekében alkotta meg Dr. Ócsag Imre, Patay Sándor és Geiger Illés a Tengelici kisló névre keresztelt fajtakeresztezési konstrukciót, amelynek szülőhelye a Tengelici Petőfi Tsz. muraközi törzstenyészete volt.

Az itteni kancaállományból fjord ménekkel, majd ezek kanca ivadékainak arab ménnel való keresztezésével érték el a kitűzött célt.

A tengelici kisló története

A XVIII. században a Monarchia Osztrák Örökös tartományaiból, ezen belül a mai Magyarország nyugati részéről, Sopron, Vas és Zala megyéből megindult a szekerező kereskedelem, azon belül is elsősorban a gabonaszállítás Bécs és a közeli osztrák (Stíria, Salzburg, Felső- és Ausztria, Karinthia) tartományok felé.

A fuvarozáshoz erős, igénytelen és könnyen kezelhető lovak kellettek. A cserekereskedelem folytán a gazdák látószöge kitágult és észrevették, hogy intenzív földműveléshez vagy az exporthoz a határon túl más lovakat használnak, amilyeneket ők is tudnának használni, vagy jó áron értékesíteni. Ezért a nyugat-magyarországi fuvarosok előszeretettel hoztak magukkal az itthon lévőnél tömegesebb, nagy terhek vontatására alkalmasabb nóri és pinzguai lovakat. Ezeket, illetve ezeknek az ivadékait könnyebben és jobb áron lehetett értékesíteni, mint az eddig korábban tenyésztett lovakat, emiatt a népies állományban két tájfajta kezdett kialakulni: Sopron megyében és Vas megye északi részén a nagyobb, tömegesebb pinkafői, az Őrségben és Zalában a kisebb, mozgékonyabb muraközi. Az első világháború után a trianoni döntés következtében a muraközi tájfajta tenyészterületét a határok kettévágták: java része Horvátországhoz (Jugoszláviához) került, kisebb része Ausztriához, illetve Magyarországon maradt. (Lenti, letenyei járás, Őrség).

A két világháború között a Tolna megyei uradalmakban is szívesen használtak muraközi lovakat, mert a szállítási munkákat gazdaságosabban végezték, mint akár a nagyobb testű belga eredetű hidegvérűek, akár a melegvérű fajtacsoportba tartozó fajták. Tolna megyében Kajdacson és Csapó Dániel tengelici gazdaságában használtak és tenyésztettek muraközi típusú lovakat.

A II. világháború után 17 francia és 59 belga-ardenni tenyészmén importjára került sor, ezekre alapozottan indult újra a tenyésztés. 1957-ben Patay Sándor indítványára az Állattenyésztési Kutatóintézet Lótenyésztési Osztálya Dr. Ócsag Imre vezetésével kezdeményezte egy önálló muraközi fajta tenyésztését. A génvédelem, a típus mentésével együtt a kezdeményezés indoka volt a hidegvérű lóval összehasonlítva a gyorsabb mozgás, a nagyobb fokú igénytelenség, a kisebb élősúlyhoz kapcsolódó kisebb életfenntartó szükséglet, vagyis az olcsób tartás. Ez utóbbi nézőpontból ebben a munkában döntő fontosságú volt a kisebb testtömeg kialakítása. A feladatra a mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola Tangazdasága lett kijelölve.

A céltudatos tenyésztés megindulásához összegyűjtötték az egykori muraközi ménesek még fellelhető kancáit. Tengelicről és Kajdacsról hat ilyen kancát tudtak felvásárolni, Letenye és Lenti környékéről hármat, és az iregszemcsei Kísérleti Gazdaságból sikerült még az állományt kiegészíteni. 1962-re az akkori nevén Lajtahansági Állami Gazdaság mosonmagyaróvári kerületében egy 25 kancából álló törzsállományt alakítottak ki, melyek fedeztetésére 3 mén állt rendelkezésre. Időközben a munkába a Hőgyészi Állami Gazdaság és a Tengelici Petőfi Tsz. is csatlakozott, utóbbi később a program meghatározó gazdasága lett.

Tengelicen a Tsz vezetésében Martos István elnök és Geiger Illés főállattenyésztő személyében a Kutatóintézet és Ócsag professzor kiváló segítőkre lelt, és az állomány hamarosan elnyerte a törzstenyészeti címet. A fajta elismeréséhez az Országos Mezőgazdasági Fajtaminősítő Intézet 1970-ben 3 hónapos összehasonlító vizsgálatot tartott a nőtincsi „Néphadsereg“ és a tengelici „Petőfi“ Tsz-ben, majd 1971. november 15-én Tengelicen teljesítményvizsgára került sor. Ezt követően a muraközi ló 1972-ben állami fajtaelismerést kapott.

A tenyésztői munka során időközben már látható volt, hogy a mezőgazdaságban a lófogatok használata csökken. Ezért az Állattenyésztési Kutatóintézet Lótenyésztési Osztálya 1964 után a muraközi fajta tenyésztése során egy másik irányt is szem előtt tartva, egy a gyermekek lovas oktatására alkalmas nyugodt, szelíd kistermetű ló kialakítását tűzte ki célul. Ennek érdekében Mosonmagyaróváron haflingi, Tengelicen pedig fjord mének felhasználásával folyt az ilyen irányú kezdeményezés. A Tengelici Petőfi Termelőszövetkezetben kialakítottak egy gyermek voltizsáló-lovagló csoportot, amely több bemutatón is részt vett. Emellett az is cél volt, hogy a túlzott rokontenyésztés feloldására két új vonalat is alapítsanak a fajtában, melyet H és F vonalnak neveztek el. Az alkalmazott haflingi mének (Walter Hugó, Nenner) azonban vagy típusban vagy használhatóságban nem feleltek meg a kitűzött tenyészcélnak, ezért a későbbiekben haflingi mént nem használtak.

Igen jó eredményeket értek el viszont a fjord fajtával. A fjord kisló Dánia és Norvégia tengerparti részén kitenyésztett, az ősi Przewalski-vadló jellegét magán viselő jellegzetes fakó színű fajta, melyre jellemző a szilárd szervezet, a nyugodt vérmérséklet és a feltétlen munkakészség. Az első fjord import mének 1968-ban érkeztek, ekkor kezdődött meg a velük való keresztezés.

A Fővárosi Állat- és Növénykertben Szidnainé Dr. Csete Ágnes vezetésével folyó két éven át folytatott kísérletben egyértelműen a fjord keresztezett lovak bizonyultak a legalkalmasabbaknak a gyermeklovagoltatási célra. Egyetlen probléma volt, hogy ahogy ezek a lovak idősödtek és szélesedtek, túlságosan vaskosnak bizonyulva „kinőttek a gyerekek alól“. Ennek ellensúlyozására a muraközi x fjord F1 kancákat a későbbiekben arab ménnel fedeztették, és így alakult ki az a kisló típus, amelyet kitenyésztési helyéről Tengelici kislónak neveztek el. A tervek szerint ez a tengelici kisló lett volna hivatva a legfiatalabbak lovaglás tanítására, mivel a hazai fajtapalettán nem volt hasonló típus. (A huculok csak nagyon korlátozott számban voltak még ekkor, a mindenféle külföldről behozott pónik pedig más mozgáskoordinációjuk és nem mindig kielégítő vérmérsékletük miatt nem igazán voltak alkalmasak erre a feladatra. A kísérlet 1983-ig tartott, ez idő alatt az Állatkertben évente 40-60 gyerek tanult meg rajtuk lovagolni. Sajnos a háromfajtás keresztezési eljárás hosszadalmassága (minimum 7 év) valamint a megváltozott személyi feltételek (a program „motorja“ Ócsag Imre és Geiger Illés időközben nyugállományba vonult) és a rendszerváltás következtében a tsz., illetve az állomány felszámolódása véget vetett ennek a szép, de viszonylag rövid életű kezdeményezésnek. A legutolsó egyedek az 1980-as évek végéig szolgáltak a herceghalmi kutatóintézet gyereklovardájában.

Nemesítés ideje: 1967-től induló programban 1975-80 között

Külleme: Súlya 400 - 450 kg, 145-150 cm magas.

Megjelenésében a fjord kislóhoz hasonló, de annál könnyebb típusú, egységes megjelenésűbb. Az arab lótól tetszetős küllemet, feszes ágyékot, szikár lábat, igen kemény patát és nemes fejet örökölt, ami a testömeggel arányos, egyenes profilvonalú. Tarkója széles, a fülek alacsonyan tűzöttek. A szem barna színű, kifejezésteli, bizalmat sugárzó. A rágóizomtájék jól fejlett. Nyaka közepesen hosszú, izmos, magasan illesztett. A fjord és a muraközi lótól a széles mellkas- és farformájukat kapták. Marja izmos, középmagas, rövid. Háta feszes, jól izmolt. Törzse quadratikus, szügye izmos, mellkasa mély, dongás. Fara igen jól izmolt, ezért rövidebbnek tűnik. Lapockája meredek, igen jól izmolt. Ugyanez vonatkozik a felkarra is. Szárai, csüdje rövid, jól inalt. Patája szilárd szerkezetű, szabályos, ép. Combja izmos, csánkja szilárd, lábszerkezete egészen kisfokban tehenes. Mozgása: serény lépésű, középhosszú, kevésbé laza ügetés.

Színe: arany-fakó, sárga-fakó.

Használati tulajdonságai: A „ Dunántúli- röghatás“ miatt kiválóan alkalmazkodik a környezeti (természeti, emberi) feltételekhez. Nem kényes, jól bírja a hosszabb szőre miatt a hideget. Betegségekkel szemben ellenálló. Vastag bőre miatt a rovarok csípésére kevésbé érzékeny, ezért „nem ugrik meg“. Lábát rúgásra véletlenül se emeli. A gyermekek (9-14 éves) lovaglásoktatására feltétel nélkül alkalmas. Nagyon szelíd, nyugodt, türelmes, jóindulatú, emberszerető, a vele való foglalkozást mindig várja, meghálálja. Könnyen kezelhető. Ha meghallja a gyerekek hangját vagy lépteit, szinte azonnal „helyezkedni kezd“, olyan „állásba“ húzódik félre, hogy még a bátortalanabb gyerekek sem félnek tőle, ezért a gyermekek bizalmát hamar elnyerik, rövid idő alatt igen jó kapcsolatot tud kialakítani velük. Rendkívül okos, tanulékony és kezes ló, könnyen idomítható, bárki jelentősebb lovastudás nélkül is bátran ráülhet. Kis mérete miatt a gyerekek nem félnek rajta, ugyanakkor más lovaglás-élményt adott, mint a póni. Mint szabadidőló a terepen kitartó. A fjord lóhoz hasonlóan terepkirándulásokon, vadászatokon is megállják a helyüket. Munkabírását nagyra értékelték a háztáji gazdaságokban, tsz-ekben egyaránt, ahol egyes fogatolásban is komoly vonóerőt képviselt. Igénytelen, jó takarmányértékesítő, ridegtartásra is alkalmas, tömegtakarmányokon is tartható, abrakot nem feltétlenül kíván, enélkül is könnyen kondícióban tartható. Hosszú élettartamú, egyes egyedei 20 év felett is kiválóan használhatók voltak, volt amelyik 30 évet is megélt.

További források:

• Szidnainé Dr. Csete Ágnes: Összehasonlító etológiai vizsgálatok a gyermeklovaglás oktatáshoz használt lófajtákon, Állattani Közlemények, LXXII. 1985.

• Mihók Sándor: A magyar hidegvérű ló, 2017. Mezőgazdasági Lap-és Könyvkiadó

• Dr. Ócsag Imre-Szidnainé Dr. Csete Ágnes: A legfiatalabbak lovas tömegsportjának kialakítása, Herceghalom, 1990.

• Dr. Ócsag Imre-Szidnainé Dr. Csete Ágnes: Lóra, gyerekek! Voltizsálás Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1986.

• Szidnainé Dr. Csete Ágnes-Muray Róbert: Lovak, Búvárzsebkönyvek, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1986.

• Tengelici „Petőfi” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet Lótörzskönyve

• Szidnainé Dr. Csete Ágnes: Kandidátusi értekezés/ A sportcélú lótenyésztés kialakulásának időszakában a gyermeklovaglás helye és kihatása, Budapest, 1983.

• Dr. Pataki Balázs:Ajánlás/A Tengelici kisló helyi értéktárba való felvételére, Herceghalom, 2020. okt.26.

• Józsa Csilla: Doktori értekezés, Pannon Egyetem, Keszthely, Állattudományi és Állattenyésztési Tanszék, 2008.