Tengelici Székes-mocsár

A Tengelic-Székesi mocsárban található Tolna megye legjelentősebb gémtelepe, ahol több fokozottan védett és védett gémféle (kanalasgém, nagy kócsag, kis kócsag, szürke gém, bakcsó, vörös gém), valamint a fokozottan védett kis kárókatona is költ. A mocsár állandó fészkelő helye a barna rétihéjának, a nyári lúdnak, a tőkés récének, a pettyes vízicsibének, a guvatnak, a fülemülesitkének, a nádi tücsökmadárnak, a nádirigónak a foltos- és a cserregő nádiposzátának.

A láp vizének halfaunájából az aranykárász érdemel kiemelést. A kétéltűfajokat a dunai gőte, a pettyes gőte, a leveli béka és a kecskebéka fajkomplex tagjai képviselik. A mocsár hüllőfaunájának kiemelkedő értéke a mocsári teknős, de előfordul a vízisikló is. A láp vizének rendszeres látogatója a fokozottan védett vidra. Több védett ízeltlábú fajnak is otthont ad a láp. A szegélyes vidrapók és a parti vidrapók itt gyakori fajnak számít, és láp vize állandó tenyészőhelye a védett mocsári szitakötőnek, a lápi acsának és a feketelábú szitakötőnek. A jövőbeli feltáró kutatások vélhetően további védett pók- és rovarfaj jelenlétét fogják itt megállapítani. A mocsarat keletről található homoki gyepen olyan védett orchideafajok tenyésznek, mint az agár sisakoskosbor és a pókbangó. A terület része az Európai Unió Natura 2000 hálózatának.

Korábban, a múlt század 80-as évek végéig létezett egy gémkolónia a felsőtengelici Benyovszky-kastély körüli parkerdőben, ahol az öreg fehér nyárfák és kocsányos tölgyek koronájában a múlt század második felében még 50–60 pár szürke gém (Ardea cinerea) költött. A viharok azonban évről évre kidöntöttek néhány matuzsálemet a fészektartó fák közül, míg végül annyira megfogyatkoztak a fészkelésre alkalmas fák, hogy a telep felszámolódott. Sokan úgy gondolják, hogy az innen kiszorult szürke gémek telepedtek meg elsőként az alsótengelici Gindly-Benyovszky-kúriától (amely napjainkban idősek otthonául szolgál) észak, északnyugatra található rekettyefüzes lápon, a Székesen. A mintegy 2000 méter hosszan húzódó keskeny láp két garmadabucka közé ékelődött lefolyástalan területen alakult ki, amelyet nem táplál felszíni vízfolyás. Annak is kicsi az esélye, hogy a környező meredek oldalakról összefolyó csapadékvíz jelentős vízpótlással szolgáljon, hiszen az utóbbi évtizedekben csapadékdeficittel küszködik a Tengelici-homokvidék. Egyértelmű, hogy a talajfelszín alatt kialakult vízzáró réteg akadályozza meg a vizek mélyebbre szivárgását, a vízutánpótlásról pedig minden bizonnyal a déli, délkeleti irányban mozgó rétegvizek gondoskodnak. A székesi láp a Kajdacs és Tengelic települések közötti késő pleisztocén-, holocén-kori süllyedékterület egyik mélyebben fekvő részén jött létre. Az egykori Ős-Sárvíz hordalékkúpjából származó eolikus homokból épült, északnyugat-délkeleti tájolású, több száz méteres hosszanti garmadabuckák gyakorlatilag közrezárják a lápot, így annak mikroklímájára is komoly hatást gyakorolnak, hiszen a 10–25 méter magas buckák megtörik a szelek erejét, és csökkentik azok szárító hatását. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Székesen kialakult lápot az ember mesterséges határok közé szorította, hiszen keleti irányból a Sárbogárd – Szekszárd – Baja közötti vasútvonal töltése, nyugati irányból pedig a Székesfehérvár – Szekszárd közötti közúti kapcsolatot biztosító 63-as főút határolja. A ember által épített ökológiai gátak között a pufferzónát nyugatról pár száz méter széles szántóföld, keletről pedig mintegy 100–120 méter széles zárt homoki gyep jelenti. A vasútvonal közelsége biztosította számomra a lehetőséget ahhoz, hogy a 2000-es években budapesti munkahelyemre történő vasúti utazásaim során a költési időszakot jelentő hónapokban mintegy húsz éven keresztül szinte naponta figyelemmel tudtam kísérni a fészektelepen folyó madármozgásokat, és helyszíni látogatásaim során már felkészülten tudtam koncentrálni a kolóniában történő változásokra.

A kolónia fejlődésében a 2006-os év hozott minőségi változást, amikor is új lakóként a bakcsó (Nyctycorax nyctycorax) is megjelent a fészektelepen. Ebben az időszakban az innen déli irányban mintegy 25 km-re található Kapszeg-tavon észrevehetően csökkent a fészkelő bakcsók állománya, ezért nagy a valószínűsége annak, hogy a Székesen megtelepedő párok onnan tették át ide a székhelyüket. Kezdetben csak mintegy 20 pár telepedett meg, 2010–2011-ben azonban már 40–50 párra gyarapodott az itt fészkelők állománya. A feltételezést, mely szerint a Kapszeg-tavon költők jelentek meg a telepen, megerősíti az a tény, hogy a 2010-ben újabb faj csatlakozott a fészkelő kolóniához. Nagy meglepetésre, a Székes rekettyefüzein 2010-ben mintegy 10 pár kanalasgém (Platalea leucorodia) is fészket rakott, miközben a Kapszeg-tavon költő kanalasgémek száma csökkent. Egyértelmű tehát, hogy a két fészektelep között átmozgás történt, azaz a kapszeg-tavi fészkelők egy része átköltözött a Székesre.

Tudvalevő, hogy 2010-es év rekord mennyiségű csapadékot hozott. Tolna megyében helyenként 800–1000 mm eső hullott, aminek következtében az egykori nagy vízfolyások, a Sárvíz és a Duna árterületein és a mélyebben fekvő laposokon sosem látott nagyságú belvizes elöntések keletkeztek, amelyek egész évben meg is maradtak. Ezek a vizek szinte az egykori vadvízi világot idézték, és a gázlómadarak számára meglepően gazdag táplálkozó területeteket jelentettek. A szakemberek többsége az újonnan feltáruló táplálkozási lehetőségekkel magyarázta a kanalasgémek megtelepedését, hiszen köztudott, hogy számukra a „lábalható” sekély vizek jelentik az optimális táplálkozó helyeket, amelyekben sétálva, csőrükkel jobbra-balra kaszálva könnyen kiszűrhetik a vízben levő apróbb zsákmányállatokat. Ez a feltételezés azonban csorbát szenvedett az elkövetkező két aszályos évben, amikorra az asztatikus (időszakos) vizek eltűntek a mélyebb fekvésű területekről. Ennek ellenére a fészkelő kanalasgémek száma nemhogy csökkent volna, hanem ellenkezőleg, növekedett. 2011-ben 25–28 pár, 2012-ben pedig már 35–40 pár fészkelését becsülték a székesi telepen a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei. A fészkelő párok számának növekedése tehát már nem volt magyarázható a közeli területek táplálékbőségével, mert ezekben az években a kanalasgémek táplálkozására alkalmas nagy, sekély vízfelületeket a fészekteleptől számított 20 km sugarú körben nem lehet találni. A Székesen fészkelőknek tehát ennél távolabbra kellett repülniük, hogy magukat és fiókáikat ellássák táplálékkal. A kanalasgémek számára alkalmas halászó hely legközelebb csak az északi irányban mintegy 30 km távolságban levő Rétszilasi-halastavakon volt. A Székesen fészkelő kanalasgémeknek tehát naponta legalább két alkalommal meg kellett tenni oda és vissza ezt a távolságot, tehát minden nap minimálisan 120 km-t kellett repülniük a fészkelőhely és a táplálkozóhely közötti légifolyosóban. Megfigyeléseim során bebizonyosodott, hogy a Székesen nem csak a Kapszeg-tóban költő párok közül telepedtek meg. Egy színes lábgyűrűs kanalasgém jelölési adata alapján kiderült, hogy a Rétszilasi-halastavakon költők közül is csatlakozott néhány példány a székesi telephez. Ennek valószínűleg oka az lehetett, hogy Rétszilason 2010 telén a halgazdaságban megkezdett beruházás miatt felszámolódott a legnagyobb gémtelep, és az egykor itt költő madarak máshol kerestek fészkelőhelyet. Még a kanalasgémek megtelepedésénél is nagyobb ornitológiai szenzációnak számított a fokozottan védett kis kárókatonák (Phalacrocorax pygmeus) megtelepedése a telepen. Senki nem számított ugyanis arra, hogy ez a 25 évvel ezelőtt a Kárpát-medencében még csak alkalmi vendégként mutatkozó faj Tolna megyében éppen a felszíni vizekben szegény Tengelici-homokvidéken költ majd elsőként. Igaz, a kis kárókatona rekord állománynövekedést mutatott hazánkban az elmúlt 10–15 év alatt, és teljes fészkelő állományát ma már 1000–1200 pár körülire becsüljük, de nagyobb költőtelepeit eddig csak az Alföldről és a Kis-Balatonról ismertük. Úgy tűnik, hogy ez a jól alkalmazkodó faj mind újabb és újabb területeket hódít meg. A kis kárókatonák nem a sekély vizeket igénylik, mint a gázlómadarak. Sokkal inkább apróhalakban gazdag mélyebb vizeken érzik jól magukat, hiszen kiváló úszók és bukók, amelyek zsákmányukat a víz alá bukva szerzik meg. A Székesen költő párok minden bizonnyal a teleptől légvonalban 4–5 km-re folyó Sárvíz-csatornán halászva fogják ki a vízből apróhalakból álló táplálékukat.

Kalotás, Zs. (2012): A Tengelic-Székesi gémtelep, Természet Világa, 143. 8.

http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/tv2012/tv1208/kal.html

A felvételeket Kalotás Zsolt készítette.