Váraljai népi hagyományok

Református alapú műveltsége távolabbról is számos hasonlósággal kapcsolja Váralját a sárközi népművészethez. Külső-sárközi jellegzetességei megfigyelhetők a viseletben is, így például a menyasszonyi és gyászviseletben. Kézművességének kiemelkedő darabjai köszönhetők a falu tojásíróinak. Hagyományait népszerűsíti a falu Kuglóf Fesztiválján.

Tolna megye déli részén a Mecsek-hegység keleti lábánál, dombok, hegyek völgyei között festői környezetben meghúzódó kisközség Váralja. A község önálló néprajzi tájegység, mely a Sárközhöz hasonló, de mégis egyedi jeleket mutat. Megtévesztésig hasonló a sárközi viselethez, de közelebbről megmutatkoznak sárközitől eltérő, sajátos váraljai jegyek.

Az asszonyok pompás viselete elsősorban a hímzésben különbözött. Az asszonyokon finom len, majd pamut szálból magukszőtte bodorvászonból volt az ing, amelynek mellé vagy nyakból szabott bő ujja volt. Vagyis az ujja fölső vége egybe volt ráncolva az ing eleje és háta nyaki részével. Ennek az ingujjnak külső részét, nyaktól és kézelőig keskenyebb-szélesebb sávban elhelyezett mértanias és folytonos mintákkal díszítették, a gyapjúnak a szálasabb, hosszabb és durvább szálaiból készült „szőr” fonállal. Ezt  szőrősing-nek nevezik. A fiataloknál a szőrfonal színe piros és kék színű volt, az idősebbeknél fekete.

Az 1930-as években Váralján is megalakult a „Gyöngyösbokréta”. A régi szőrős ingek mintájára finom „sóti” anyagból varrtak inget és a szőrhímzés helyett gyári tüll csipkét alkalmaztak. Ekkor már a szűk ujjú, bevarrott, vállból szabott ingeket hordták. Hétköznapokon siffonból készült, gyári csipkével díszített, míg az ünnepekre drágább selyemből, bársonyból készült viseleteket hordták. Az ingeket nem tűrték bele a szoknyába, hanem kívül viselték és a köténnyel kötötték le.

A századfordulóra szinte minden hímzés megszűnt a sárközben, Váralján azonban tovább hímeztek, folytatták a díszes ingek készítését, tovább hímezték a lakodalmak alkalmával felkötött szakácskákat, zsoltáros kendőket, párnavégeket. A férfiingek zárt virágmintái szinte egyedülállóak, nincs a Sárközben hasonló. A váraljai lányok pártát viseltek a homlokuk felett. Háromsoros újabb változata a „tornyosbársony”.

„Parasztfonás”-ban volt a hajuk fejközépen végig fonva – a hajfonat végére széles selyemszalagot kötöttek. Fehér ingük lenből, majd később pamutból készült, magukszőtte bodorvászon. A szedett ingnyakat gyöngysor fedte. Mély nyakkivágású, fekete mintás selyem mellényükön kétsoros selyemszalag volt,  a „két pántlika”. A szalag térd alá ért. Peruin húzott, a szoknyánál rövidebb fekete hímzett bársony a kötényük, egy selyemszalaggal rávarrottan. A legalsó szoknya a combközépig érő szűk „leszorító”, mely fölé három kikeményített „pöndő”-t - két ”sóti”, egy csipkés – hordtak. Bütykös harisnyájuk térdig érő sárga, barna, vagy szürke. Piros bársonypapucsot vettek a lábukra. Télen „berliner” nagykendővel egészült ki a ruha. A mennyasszony parittya alakú, több részből összetett fekete alapon fehér hímzett, színes selyemszalagos főkötőt viselt.

A jellegzetes váraljai jegyek elsősorban a hímzésben jelennek meg, a váraljai főkötőhím előrajzoló-asszonyok híresek voltak a szabadrajzú hímzéseikről. Az asszonyok a ruhával harmonizáló selyem- vagy bársonykendőt hordtak. Később váltotta fel a papucsot a kerek orrú fekete pántos cipő és a piros csizma. A fekete selyem vállkendőt tavasztól őszig viselték. A felső ruházatban a fekete bársonyt felváltotta a ternó és a kasmír.

A magyar falvakban a férfiak általában mindenütt fehér vászoninget, Váralján gazdag fehérhímzést, „rácrovást” raktak rá és fekete bársonymellényt hordtak. A mellényre zsinóros mentét-kabátot vettek. Nyáron hosszú, bőrszárú fehér vászon vagy gyolcsgatyát, télen vászonból nadrágot vagy zsinóros csizmanadrágot hordtak.

Váraljai menyasszonyi viselet

A mellékelt fotón látható ruha Szösz Sándorné (szül: Újhelyi Erzsébet) esküvői ruhája, készült 1934. október-november hónapban. A ruhát Újhelyi Jánosné (szül: Szabó Erzsébet) varrta lányának. Az esküvő 1934.december. 13-án volt.

A viselet anyagában virágosszövésű barackszínű selyem, széles obligációs díszítéssel. A kötényt és a fölsőrészt rövid rojtok díszítik. A fölsőrész az akkor divatos sálgalléros, nyakban magas betéttel záródó irányt követi. A kor divatja szerint már fátylas, mirtuszos menyasszonyi koszorú tartozik hozzá.

Az 1930-as évek közepétől a terno viseletet felváltotta a divatosabb vastag selyem anyagból készült viselet, amelyen már pántlikák és sulytások helyett az obligációs díszítés jelent meg. Ebből az időből sok fotó maradt fent a községkben, de bemutatható élő anyag talán ez az egyetlen egy. Letisztult formája és eleganciája ma is kellemes látványt nyújt.

Váraljai gyászviselet

A női gyászviselet tulajdonosa és egyben készítője Dózsa Jánosné, szül: Csapó Erzsébet (1880) volt. A viselet az első világháború idején készült (1916-1917). Ekkor ugyanis Dózsa János az olaszországi frontokon szolgált katonaként, ahol a harcok során találat érte. Katonai korházba került, s onnan írta meg feleségének, hogy a lőtt sérülés miatt megoperálják. Mivel Dózsa Jánosné több értesítést nem kapott férje hogyléte felől, ezért felkészült a legrosszabbra: nekiállt megvarrni az ünnepi gyászruháját. Ügyesen szabott, varrt így a viselet minden darabját saját kezűleg készítette. Később Dózsa János nagyon sántán (egyik lába a műtét során rövidebb lett), de életben hazajutott és 86 évesen halt meg Váralján. Dózsa Jánosné 101 évesen hunyt el 1981-ben- írta Klamik Aranka, unoka.

A ruha fekete, anyagában mintás vékony selyemből készült. A szoknya bélése az akkori szokásoknak megfelelően piros vászon anyag, 15 cm szélességben. Díszítése egyszerű, fekete obligáció, valamint világoskék zsinórdísz. A kötény és a fölsőrész ugyanebből az alapanyagból készült visszafogott díszítéssel.

Váraljai tojásírás

Váralja hagyományairól is híres, hisz az országban egyedülálló módon itt tartják a tojásvásárt, a tojáshímzés a faluban ma is élő néphagyomány. A húsvéti ünnepkörhöz  régidőtől fogva hozzátartozott a hímestojás készítése. Ezek között a minták között olyan is van, ami Váraljáról került be a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe ( kereknapos vagy ferdenapos minta). Az elődök mintái alapján hímezik a váraljai lányok, asszonyok ma is a tojásokat. A minták szakrális jelentésüket már elvesztették, de a hagyomány megőrizte készítésük módját és ajándék jellegét.

Húsvét közeledtével Váralján mindig hagyománya volt a tojásírásnak, amit itt hímzésnek neveztek. Méhviasszal, penna segítségével írták a szebbnél szebb mintákat a világos színű tyúktojásokra. Amikor már jó sok írott tojás összegyűlt, hagymahéjat főztek nagy lábosban. Amikor kihűlt a lé, óvatosan beletették az írott tojásokat. Ha tele volt a lábos, lassan kezdték felmelegíteni, ezt óvatosan kellett csinálni, nehogy túl hamar felmelegedjen a lé, mert akkor a viasz elfolyt a tojáson és nem adta ki a mintát. Amikor már kellően megfestődött a tojás és lazult a viasz a felületén, gyorsan kiszedték és kenderkóccal ledörgölték a maradék viaszt. Ezt a változatott ismerik és készítik a legtöbben.

Kevésbé ismert a fordított tojásnak nevezett változat. Ezeket akkor készítették, amikor a szép tojások elfogytak, de még nem volt elég az ajándéknak való. A csúnya, foltos, rücskös tojásokat megfestették a hagymahéjas lében, utána megírták, majd ecetes vízzel lemaratták a fölösleges festéket. Ezekben az esetekben késsel kaparták le a viaszt a felületről, hogy a viasz leolvasztásával nehogy foltosodjanak a tojások.

Régen nagypénteken a váraljai asszonyok legfontosabb tevékenysége a tojásírás volt. A kétezres évek elején a Váraljai Hagyományőrző Egyesület asszonyai a tojásírás hagyományát megőrzendő kezdeményezésbe fogtak. Nem csak nagypénteken, hanem az egész nagyhéten tojásírási bemutatókat tartottak és az érdeklődőknek gyakorlási lehetőséget biztosítottak. Ezeken az alkalmakon minden évben egyre többen tanulták meg a váraljai hímestojás készítését.

Váraljai Tojásvásár

Az országban egyedülálló, ma is élő néphagyomány. Több mint kétszáz éve a református magyaroknál a húsvéti tojás ajándékot a 12 év alatti gyermekek a keresztanyjaiktól húsvét vasárnap délután a magyar-dombon kapták meg. Ez a szokás mai napig él, máshol nem ismerik és az elszármazott váraljaiak gyakran hoznak vendéget erre a családias eseményre, a televízió és a sajtó minden évben tudósít az eseményről. Ilyenkor a Közösségi Házban minden évben kiállítást szerveznek, ami a tavaszhoz, a megújuláshoz és a húsvéthoz kötődik. Fotó- és festőművészek munkái is láthatók.

Húsvéti szokások: régi hagyományos mintakincsű, méhviasszal írott, hagymahéjjal színezett hímestojások a jellegzetesen váraljaiak. Nagypénteken gyakran kalákában írták az asszonyok a tojásokat. Egy-egy asszony 30-40 keresztgyerekkel is büszkélkedhetett, ezért mindenkinek sok hímezni valója volt. A szebbnél szebb hímesek húsvét vasárnapján délután a tojásvásáron kerültek kis gazdáikhoz, ilyenkor a Magyar-dombon gyűltek össze a gyermekes családok. Ebben a néhány órában beszélgettek, nótáztak, karikáztak a lányok-asszonyok. A férfiak beszélgettek és szervezkedtek a hétfő esti bálra. A fiú gyerekek koccintóst játszottak a hímestojásokkal, a kislányok csere-beréltek. Ma is élő népszokás.