Értékeink

A Szekszárdi-dombság déli részén fekszik, a megyeszékhelytől, Szekszárdtól 13 km-re; Bátaszéktől 10 km-re található; mindkét várostól az 56-os főútról lehet megközelíteni. Alsónána látnivalója a falu felett húzódó pincesor, ahol három utcában közel másfélszáz különleges kiképzésű pince található.

A települést a honfoglaló törzsek egyike, Nyék vezér alapította, jelentése: határvédő akadály. 1138-ból származik az első írásos emlék a faluról, II. Béla adománylevelében Neku néven említi.

A település története a római időkig nyúlik vissza, amikor is már megerősített táborhely lehetett. A monda szerint vár is állt itt, melynek úrnője a római hölgy: Atala volt. A falu első írásos említése 1138-ból származik, ekkor a település a dömösi prépost birtoka volt, és Atila néven említik. 1695-ben I. Lipót király Matusek András címzetes püspöknek, győri őrkanonoknak adta Attalát. Az általa alapított település helye már megegyezett a jelenlegivel, amelyben 1715-ben hat háztartást írtak össze

Tolna és Baranya megye határán, a Szekszárdi-dombság Dunára lefutó dombvonulatának lábánál mintegy 5 km hosszan elnyúló zsáktelepülés. Bátaszék és Mohács között az 56. számú főútról közelíthető meg, valamint Pörböly felől kerékpárral a Duna védgátján. Keletről a Duna-folyam és a Gemenci-erdő határolja. keleti része a Duna egykori és jelenlegi árterületéhez tartozik, amely a Gemenci-erdő egy része, és a Duna–Dráva Nemzeti Park révén országos szintű természetvédelmi oltalom-alatt áll.

A vaskorban már kelták lakták. Őket később a rómaiak leigázták, s a Provincia része lett. Az ókori Róma bukása után lakói hunok, avarok, szlávok, majd a magyarok voltak. A honfoglalás után a környező települések ide építettek közös templomot, mivel a környék központja volt a ciszterci monostor által. Tatárok és törökök dúlták fel, később a bencések ismét széki apátsági rangra emelték. A Habsburgok uralkodása alatt betelepített iparosok által indult fejlődésnek.

Szekszárdtól 11 km-re keletre, a Duna mellett, a Sió csatorna torkolatvidékén található, a Mezőföld déli részén. A község néphagyományokban és népszokásokban gazdag, különösen a néptánc és a népzene területén. A szépen dúsított népviselet nagyon jellemző a helységre. A női népviselet élénk színei, valamint a rakott szoknyák együttesen nagyon kihangsúlyozzák a környékre jellemző csípő mozgást és a bukózást.

Bölcske község Tolna megye Paksi járásában. Területe a Dunántúl része, de földrajzilag az Alföldhöz sorolható, talaja, annak szerkezete és táji jellege miatt. Az itt élők körülményeit a mai napig nagyban meghatározza a Duna. A földrajzi sajátosságok közül említésre érdemes továbbá a tájból kiemelkedő, a falu lakói által „hegynek” nevezett, de inkább csak szelíd domboknak tekinthető vonulat, amelyen a középkorban még több apró falucska volt.

Tolna megye negyedik legnagyobb népességű települése, a Bonyhádi járás városa és központja. Gyakran nevezik A Völgység fővárosának. Az ókorban sok nép megfordult itt, de a letelepedés csak az államalapítás után kezdődött meg. Átmeneti időszakot az elnéptelenedéssel fenyegető török uralom jelentett. A város fejlődése a 18. században kezdődött meg. A magyarok és rácok (szerbek) mellé folyamatosan jöttek a németek. 1782-ben Bonyhád mezőváros lett. A város a Völgység központjává vált.

Csibrák a völgységi dombok Kapos-folyóra néző oldalán, a Dombóvárt Hőgyésszel összekötő út mentén fekvő község. Neve írásban 1280-ból maradt fenn. Abban az időben a tolnai főesperességhez tartozott. A falu a XVI. század közepén Medvey Benedeké lett, a XVIII. század első felében pedig a terület báró Jezsenszky család birtokába került. 40-50 német család betelepülésével a falu fejlődésnek indult. A lakók földműveléssel, állattenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkoztak.

Néprajzilag a Sárközhöz tartozik, annak legfőbb települése, ezért is nevezik a „Sárköz fővárosának.” Jelentős a község népművészeti gyűjteménye, mely megőrizte a sárközi ruhák, és a mezőgazdasági termelés emlékeit. A gyűjtemény a község múzeumában, a Tájházban tekinthető meg. A község a Gemenci-erdő közelsége miatt a vadászok körében ma is népszerű, a vadgazdaság szarvasállománya nemzetközi hírű.

A honfoglalással kezdődött a falu magyar múltja. Az első földvárat Apor, vagy Szák nemzetség építette, amit egy 1309-ben kelt oklevél bizonyít. 130 évvel később a vár a Szerecsen-família birtokába került. A legutolsó családfő halála után özvegye, szekcsői Herceg Katalin Werbőczy Istvánhoz ment feleségül Döbröközön. A török kiűzése után a terület gróf Esterházy Pál nádor tulajdonába került, aki 1712-ben a rácdúlás miatt elnéptelenedett falut újból betelepítette.

A megye második legnépesebb települése a megyeszékhely, Szekszárd után. Tolna megye délnyugati részén, a Kapos völgyében található, Baranya és Somogy megye határának szomszédságában. A 61-es főúton közelíthető meg. Városrészei: Újdombóvár, Tüske, Gunaras, Kakasdomb, Szuhajdomb, Kertváros, Szőlőhegy, Óváros, Belváros.

Dunaföldvár a Duna jobb partján fekszik, szinte az ország közepén. A 6-os, a 61-es és 52-es számú főutak találkozása, a Dunán átívelő híd az ország egyik fontos csomópontjává avatta a kisvárost. A település lakói ma is főként a mezőgazdaságból, illetve a kereskedelemből élnek. A honfoglalás kori „falucska” szerencsés fekvése és a nagy vonzáskörzete révén indult fejlődésnek.

A törökök kiűzése után sokáig, még az 1730-as években is lakatlan volt, csak a következő évtizedben telepítették be németekkel.

A Dunántúli-dombság Somogyi-dombságában, a Kánya-ér és a Jégveremi-árok találkozásánál fekszik, a megye nyugati részén, Szekszárdtól kb. 60 km-re északnyugatra. Az itt élő emberek megélhetésének alapját mindig az állattartás, a mezőgazdasági termékek, illetve a szőlő és bor előállítása képezte. Ehhez megfelelő feltételeket biztosítottak a kiváló minőségű termőföldek. Értény jó adottságainak köszönhetően gyorsan fejlődött, így életképes parasztgazdaságok alakultak ki.

Szekszárdtól 16, Tolnától 5 km-re északra található, a 6-os főút közelében. Neve 1936-ig Simonmajor volt. 1969-1990 között Tolnával és Mözzsel közös nagyközségi tanácsa volt. 1990-től önálló önkormányzata alakult és 2000 márciusáig saját jegyzője volt. Ekkor körjegyzőséget alakított Sióagárddal, melynek székhelye a másik településen van.

A község a Tolna – Fejér – Somogy hármas határ tolnai csücskében helyezkedik el. A honfoglalás-kori Nyék törzs nevét hordozza. Lakott volt már a Római birodalom idején is (Fortiana). A faluból, vagy közvetlen környezetéből származik Méliusz Juhász Péter, az első debreceni református püspök; Vas Gereben, de itt bujkált Deák Ferenc 1849-ben. Felsőnyék mezőgazdasági jellegű település. A dunántúli dombok ölén, a Várhegy lábánál terül el, híres a bora.

Egészen a kőkortól kezdve lakott volt a falu környéke a több, ártélből kiemelkedő domb miatt. Aonfoglaló magyarság már a kezdetektől megtelepedett a környéken, a Megyer törzs fennhatósága alá tartozott. Az állattartó, nomád magyarok nyári szállása lehetett a környék. Okleveles, illetve nyelvészeti emlékek szerint az 1100-as években besenyők is kerültek Gerjen környékére.A középkor folyamán bizton állítható, hogy a falu már létezett.

Grábócot nevezetessé a török elöl menekülő szerb szerzetesek tették, akik a dalmáciai Dragovity kolostorából 1580-ban menekültek ide. A 18. században a szerb lakosság mellé svábok települtek. A katolikus németek 1765-ben építették fel első kápolnájukat. A 19-20. században az arányok még inkább eltolódtak, a szerb kolostor és a fogyatkozó szerb lakosság egyre inkább csak különlegességnek számított. A második világháború után a kitelepített svábok helyére székelyek települtek.

Gyönköt először az 1280-as években említik meg, viszont a környék (és Gyönk) már korábban is lakott térség volt. A község a török idők alatt is lakott terület maradt, majd a Rákóczi-szabadságharc idejében elnéptelenedett. Az 1700-as évek eleji betelepítésekor főként magyar és német családok érkeztek a községbe.

Györe (németül Jerewe) község a Dél-Dunántúli régióban, Tolna megyében, a Bonyhádi járásban. A település múltja az 1100-as évekre nyúlik vissza. A lakosság összetétele ekkor ősmagyar, majd a török dúlás után németek (svábok) érkeztek ide, akiknek 1946-os kitelepítése után bukovinai székelyek telepedtek le. Lakói ma tehát régi magyarok, magyarországi németek és bukovinai székelyek.

Község Tolna megye Paksi járásában. A második világháború elején Györkönynek mintegy 2516 lakosa volt. A háborút követő kitelepítések, és a környező nagyobb települések elszívó hatása következtében alakult ki a mai lélekszám.

A község a Tolnai-Hegyhát délkeleti határában, a Sió felett, néhány kilométerre a Hegyhát legdélibb pontján fekvő Leányvártól északra található. A két emelkedő utca három domb közötti két völgyben települt. A vidék jellegét alapvetően a Sió közelsége határozza meg, ez a folyó, pontosabban csatorna a község keleti határa. A Siót és Sárvizet a 18–19. században szabályozták, ekkor ármentesítették a harci határt is.

Az Árpád-korban hölgyészek, hermelin vadászok lakták. Első írásos emléke 1277-ből származik. A török időkben elnéptelenedett. Mercy gróf 1722-1746 között telepítette ide a németországi Fuldából a kézműves svábokat. Hőgyészről származik Magyarország egyik legrégibb ipari emléke, az 1733-ban létrehozott LINI-FABRIKA Textilgyár és Kékfestő Üzem. Mária Terézia idejében, 1753-ban mezővárosi rangot kap. Hőgyésznek 1838-ban 801 adózója, 243 adó alá eső háza, és iskolájának 280 tanulója volt.

Iregszemcse község Tolna megyében, a Tamási járásban. A Somogyi dombságon fekszik; a 65-ös főút mellett, Tamásitól 10 km-re. A település 1938-ban jött létre Felsőireg és Szemcséd egyesítésével. Az egyesített falu neve kezdetben Felsőireg volt, majd 1939-ben vette fel az Iregszemcse nevet.

A Bonyhádi járáshoz tartozik. Első írásos említése 1261-ből származik. A török hódoltság idején elpusztult, és teljesen elnéptelenedett. Sokáig pusztán állt, csak a XVIII. század második felében érkeztek sváb telepesek Bajorország területéről. A második világháború után a német családok többségét kitelepítették, helyükre a bukovinai Andrásfalváról székelyek, míg a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében a felvidéki Nagysallóról magyarok érkeztek.

Kajdacs község a 63-as számú főközlekedési út mentén fekszik. Ősi település, már a kelták idejében (i.e.500) lakták. Első okleveles említése 1399-ből való, amikor Zsigmond király 11 besenyőnek nemességet ad és megerősíti Nagy Lajos váltságlevelét. A falu neve a középkor viharos századaiban is országos jelentőségű események sodrába került, amikor a magyar koronát őrző Perényi Pétert 1529-ben Kajdacsnál fogta el Szerecsen János.

Már a kőkorszakban is lakták a környéket, a 12. sz-ban határában templom állt. A település nevét egy Kokas nevű köznemesi családról kaphatta. A török pusztítás idején elnéptelenedett. Az 1713. évi összeírásokban már újra szerepel a neve, lakói magyarok. Az 1718-26 között több, mint 100 német családdal bővült Kakasd lakossága. A II. világháború után a német lakosság jelentős részét kitelepítették. 1945 áprilisában jelentek meg a bukovinai székelyek első menekültjei.

A zsákfalu a Mecsek hegység keleti kiágazásának északi oldalán fekszik. Eredetileg Nagymányok pusztája volt, a Kismányok elnevezéssel 1437-től kezdve találkozunk. A török szinte elpusztította a falut, a lakosság elmenekült a környező hegyekbe.A község fellendülése az evangélikus svábok letelepedésvel indult el 1703-tól. 1945-ben telepítették be a községbe a katolikus székelységet, akik ma a lakosság többségét alkotják. A lakóházak száma ma 132, lakóinak száma 384 fő.

Kisszékely a Tolnai-dombvidék legészakibb települése, két nagy természetes erdőtömb közötti csendes völgyben fekszik. A település közvetlen környékének változatos élővilága, szép táji környezete kiemelkedő lehetőséget kínál nyári táborok, ki­rán­dulások, tanulmányi séták, családi üdülések szervezésére. A falu harmonikusan illeszkedik a táj természeti adottságai­hoz, gazdag természeti és kulturális örökséggel rendelkezik.

A 61-es és 6-os utat Paks és Pincehely között összekötő keresztúton, a 63-as út közelében fekszik a település. A legtöbben 1900-ban lakták a falut, 1150 főt tartottak számon. A falunak 1990 óta önálló önkormányzata van. Körjegyzőség működik Kölesddel. 1996-ban avatták fel a háborús emlékművet, a község áldozatainak emlékére.

Kisvejke (németül Kleinwecken) község a Dél-Dunántúli régióban, Tolna megyében, a Bonyhádi járásban. Jellegzetes halmazfalu. A régészeti leletek tanúsága alapján a település környéke már a bronzkor óta lakott. A 14. században királyi birtok volt. A középkori falu a közeli Csókafői-völgyben állt. Valószínűleg a török hódoltság idején elpusztult, mert 1696-ban néptelen pusztaként írták le. A 18. század elején magyar telepesek érkeztek ide, és újraéledt a falu.

Kölesd a Sió és Sárvíz mellett, Pakstól és Szekszárdtól egyaránt 25 km-re fekszik, a Tolnai-Hegyhát keleti oldalán.

Lengyel község Tolna megye legmagasabban fekvő lakott települése, Bonyhád és Dombóvár között. A telelpülésről nevezték el a késő neolitikus – korai rézkori lengyeli kultúrát, amely majdnem az egész i. e. V. évezred folyamán kultúraformáló szerepet vitt Közép-Európa nagy részén.

A Duna jobb partján, Pakstól 13 kilométerre, északkeletre fekszik. Főként református vallásúak lakják, így 15. századi temploma a török kiverését követő betelepítések után szintén református lett. A község területe ugyan a Dunántúl része, de földrajzilag az Alföldhöz sorolható, talaja, annak szerkezete és táji jellege miatt. Az itt élők az alföldi, ö-ző tájszólást őrzik.

A község Tolna megye északi csücskén, dombos területen fekszik, Tamási vonzáskörzetéhez tartozik. 1703-ig Kesze vagy Keszi volt az elnevezése, 1742 után Tótkeszi volt, 1903 után vette fel mai nevét, Magyarkeszit. Már a kőkorszakban is lakott hely volt. A honfoglalás után gút-keled nemzetség vette birtokba. A lakosság számottevő része állattenyésztéssel, ill. növénytermesztéssel foglalkozik. Mivel a faluba és környékére ipar nem települt, rendkívül tiszta és egészséges a levegő.

A falu Szekszárdtól kb. 20 km-re északra fekszik, a Sió csatorna jobb partján. Megközelítése a 63-as főútról Szedrestől induló bekötőúton (4 km). 1394-ben egyházi birtokként említik először. 1446-ban Mede néven említik. Neve eredetileg a régi magyar med (= száraz) melléknévből származik. Mai nevét a betelepülő szerbek alkották meg. Ma a megye egyetlen olyan települése, ahol szerb kisebbségi önkormányzat van.

Község Tolna megyében, a Bonyhádi járásban. Hozzá tartozik 1934 óta Palatinca, 1959 óta pedig Zsibrik. Közúton a 6-os főútról Bonyhád mellett letérve (7 km) közelíthető meg.

A település első írásos említése 1397-ből való. Zsigmond király ekkor adta a Kanizsai családnak a simontornyai várat és a hozzá tartozó birtokokat, melyek közt Dorog is megtalálható. A 15. sz. folyamán a Garay családé, majd a török időkben többször cserélt gazdát, el is néptelenedett. A 16. sz. közepétől erős református közösség szerveződött Sztárai Mihály kezdeményezésére. 1777-től a Széchenyi család tulajdona volt , akik kastélyt, víztornyot, malmot, villanytelepet és szeszgyárat építettek.

Nagykónyi Tolna megye észak-nyugati részén, a 61-es főút mentén Tamási és Dombóvár között található. Már a XIII. században népes település volt, a címer 700 éves múltját idézi. Kialakulásában meghatározó szerepe a Koppány-pataknak lehetett, amelyet már 1055-ben a tihanyi apátság alapító levele említ Füzegy (Fizeg, Fyzeg) néven.

A Mecsek hegység keleti kiágazásának északi oldalán – szép természeti környezetben – Tolna megye déli peremén, a Bonyhádi járásban fekszik. 2009. július 1-je óta város. A ma itt élő lakosság 50%-a német nemzetiségű.

Nagyszékely a Tolna megyei Hegyhát egyik leggazdagabb múlttal bíró települése. Kedvező fekvése és jó földrajzi adottságai miatt ez a vidék már a bronzkortól kezdve lakott volt. A honfoglalástól kezdve éltek itt székely törzsek, valószínűleg innen ered a település elnevezése is.

Nak község Tolna megyében, a Dombóvári járásban, Lápafő és Attala közt fekszik. A középkorban a Szák nemzetség tagjainak birtoka volt. 1307 előtt a település az e nemzetség Gyaláni ágához tartozó I. Konrád fiának, I. Istvánnak birtoka volt, aki a falut 1307-ben vejének Kapolyi Istvánnak ajándékozta.

A település Németkér és Hard egyesítésével jött létre. A Mezőföld löszhátának déli területein fekszik, 1800 lakosú település, a Paksot Cecével összekötő úton érhető el. A község a török időkben elnéptelenedett, 1785-ben Hessenből érkező német telepesek élesztették újjá. 1945 után a német nemzetiség helyére Felvidékről és Békés megyéből érkeztek családok. Hard Árpád-kori település, első lakói besenyők voltak. A 14. században esperesi székhely. 1954-es megyehatár rendezésekor került Németkérhez.

Hasonlóan a többi sárközi településhez sajátos és gazdag népviselete, népszokásai és népművészete alakult ki. Még aktívak a csipkekészítő, rojtozó, babakészítő, kézi szövő, nagybársonykészítő, gyöngyfűző mesterséggel foglalkozó asszonyok. A néptánc tanítása szerepel az iskolás gyermekek órarendjében.

Ozora történelmi és irodalomtörténelmi személyiségekben gazdag község, azon kevés falvak egyike, amely nevét évszázadokon keresztül megőrizte. Vonzotta Zsigmond király hűséges lovagját, a firenzei, törökverő Filippo Scolari-t, a ferencesrendi kolostor kiváló humanistáit, amelyben 120 éves fennállása alatt élénk szellemi és irodalmi élet folyt. De vonzotta Ozora az 1848-as időkben Perczelt és Csapó Vilmost, az Ozorai Diadal nagyszerű alakjait, Petőfit, majd Illyés Gyulát.

A Paksi járás központja. Közel húszezer lakosával a megye második legnépesebb települése. Történelme az őskori civilizációktól egészen a legmodernebb korig ível. Az egykor itt húzódott Duna-menti hadi út évszázadokra jelentőssé tette. Sváb népszokásairól és kiváló halászlevéről messze földön híres. Ismertségét atomerőművének köszönheti, amely az ország egyetlen energiahálózatra kapcsolt atomerőműve.

Pálfa az Apor nemzetség ősi birtoka volt, nevét már a tatárjárás előtt említették az oklevelek. A település eredeti neve Pálfalva volt, mely később Pálfára rövidült. 1543-ban elfoglalta a török, de a magyar végvári vitézeknek időnként sikerült visszaszerezniük. A 16. század második felében rác (szerb) menekültek telepedtek le a környező pusztákon. A harcokban elnéptelenedett község a 18. század elején települt újra, ettől kezdve a gróf Apponyi család birtoka volt.

Pincehely (németül Binsenhelm) nagyközség Tolna megyében, a Tamási kistérségben. Három település (Görbő, Gyánt, Pincehely) összeolvadásából jött létre. Már a kőkorszakban is lakott hely volt. Több kőbalta, őrlőkő, véső került Pincehelyről a Nemzeti Múzeumba és a szekszárdi Múzeumba is.

A Szekszárdi járásban, Bátaszék és Baja között az 55-ös főút mentén, a Gemenci-erdő szélén fekszik. Innen indulnak a Gemenci kisvasút vonatai. A település az első világháború után alakult ki. Ekkor még Pörbölypuszta néven Alsónyék község belterületi lakóhelyeként tartották nyilván. Az 1956-os és 1965-ös dunai árvizek után jelentősen megnőtt a beköltözők száma, ennek hatására 1985. január 1-jén önálló községgé nyilvánították.

Regöly a Tamási járásban, a Kapos és a Koppány patak összefolyásánál fekszik. Már az őskor óta lakott, később a kelták földvárat emeltek itt, amely egyik legjelentősebb településük központja lett.

Sárpilis a Sárköz legkisebb települése, a lakosság száma sohasem haladta meg az ezer főt. Első okleveles említése 1381-ből származik. A Rákóczi-szabadságharc alatt a falu lakatlanná vált. A pilisiek 1722-ben kötöttek szerződést Jány Jakab bátaszéki apáttal a falu megszállására, mely szerint visszakapták régi határaikat. Az ármentesítés után Sárpilisen is birtokba vette a lakosság a faluhatár egész területét, a szántók területe jelentősen megnőtt, a szőlőtermesztés továbbra is fontos maradt.

Már az Árpád-korban plébániai székhely volt. A török idők alatt is hosszasan lakták, a hódoltság utolsó éveiben azonban elnéptelenedett. III. Károly rendelete nyomán a török hódoltság idején lakatlanná vált területekre érkezők három évi adómentességet, ingyen vetőmagot, igásjószágot, építési anyagot és vallásszabadságot kaptak. Az új lakosok az ÉNy-Dunántúlról érkeztek. A széles körű tájékozódás, az eseményekkel, szellemi áramlatokkal való érintkezés így egyre gyakoribbá válhatott.

Kun László uralkodása idején, 1277-ben Salamon fia Simon alországbíró tornyot építtetett a településen. Erről kapta nevét később a város – Simonról és a toronyról – „Simontornya”.

Sióagárd a Mezőföld déli csücskén, a Sió és Sárvíz közötti hátságon, a megyeszékhelytől, Szekszárdtól nyolc kilométerre fekszik. A síkra épült falu mellett magasodik a Leányvár, a hegyhát legdélibb nyúlványa, mögötte a szekszárdi dombok látszanak. A Sió e település mellett folyik a Sárvízbe, mely nem sokkal később a Dunába torkollik.

Szakály település a Kapos folyó két partján, Tolna megye szívében terül el. A falu neve már IV. László korában, 1273-ban a korabeli iratokban Szakály, Zakal néven szerepel. Szakállyal szemben, a mostani malom környékén terült el Csernéd, ahol 1399-től megyegyűlést tartottak 1543-ig, a török betöréséig. A török adóösszeírók 1573-74-ben mindössze 6 adózót regisztráltak. Csernédet 1581-től rácok lakták. A török kiűzése után a Tolna megyei településekhez hasonlóan betelepülések révén éledt újjá.

Az eperlevél biztosítása érdekében nagy számban ültetett szederfákról kapta új nevét. Bezerédj a község alapításakor arról is rendelkezett, hogy a tanító köteles faiskolát tartani, a legjobb diákok között évente 6 gyümölcs-, 6 dió és mintegy félszáz eperfát kiosztani. A II. Világháborúig Szedres fejlődésében a nagybirtok rendszer hatása érvényesült. Az emberek nagy hányada a környező pusztákon élt. 1945 után mezőgazdasági nagyüzemek jöttek létre és kialakult a település mai arca.

Tolna megye és a Szekszárdi járás székhelye, a szekszárdi borvidék központja. Az ország legkevesebb lakosú, Tatabánya és Eger után a harmadik legkisebb területű megyeszékhelye. Nevét 1903 óta írják Szegszárd helyett Szekszárdnak. Az M6-os autópályán, a Budapesttől Pécsen át Barcsig tartó 6-os számú főúton, Szeged felől Bátaszékig az 55-ös, onnan az 56-os számú közúton lehet megközelíteni.

Tamási Tolna megye észak-nyugati részén, a Koppány folyó menti dombvidéken fekszik. Kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően könnyen megközelíthető a térségen átvezető 61-es és 65-ös főútvonalakon. A közel 10 ezer lakosú kisváros védőszentjéről, Szent Tamásról kapta a nevét. Ősidők óta lakott vidék, minden történelmi kor hagyott itt maga után emléket.

Egy, a 63-as útról leágazó “hurok” mentén fekszik a település, amit a 6-os útról, Paks irányából is elérhetünk. Sajátos szerkezetű település, a központi belterületet 11 lakott külterületi rész határolja.Tengelic kastélyokban bővelkedik. Már elődeink is felfedezték a táj szépségét, ezért erre a vidékre építették kastélyaikat. A kiüresedett kastélyok állapota mára erősen romlik. A falu legelső bírója Csapó Dániel volt.

Tevel község Tolna megyében, a Bonyhádi járásban. A település a Völgység tájegységben található.

Szekszárdtól 10 kilométerre, északkeletre található. A 19. században szabályozták a Duna déli szakaszát, a tolnai ág eliszaposodott, így a város megmenekült az állandó árvízveszélytől, de kikötőjét elveszítette, a halászatot jelentősen sújtotta az intézkedés, és a vízimalmokat is át kellett telepíteni. A selyemfonó 1900 és 1971 között működött, ma kis múzeum állít neki emléket. 1989-ben Tolnához csatolták Mözs községet, ezzel egy időben városi rangot kapott.

A Tolnai-Hegyhát északi csücskében, Sió és a Kapos völgyében fekvő Tolnanémedit ismert hellyé tette egy, a bronzkorból származó 138 darabos kincslelet, melynek korát 3400 évesre becsülik. Kedvező földrajzi adottságoknak köszönhetően az őskori népek szívesen telepedtek e területre. A település nevét valószínüleg egy Németi nevű földbirtokostól kaphatta. A Simontornyai várhoz tartozó falu egy 1324-ből származó feljegyzés szerint az Újfaluként ismert első település helyén lehetett.

Váralja a Dél-dunántúli régióban, Tolna megye déli részén, a Mecsek hegység északkeleti lábánál, a Váraljai-völgyben található. Természeti környezetével, néprajzával és országosan is ritkaságszámba menő föld alatti bányamúzeumával tűnik ki a környező települések közül.

Varsád a Tolnai – Hegyhát dombjai közt található közel 800 éves település. A törökök kivonulása után szinte teljesen elnéptelenedett falut 1713-1786 között Hessen környéki evangélikus németek betelepítésével népesült be újra. A svábság kitelepítéséig német nemzetiségű település volt mintegy 1400 lakossal. 2003-ban ez a szám 433-ra csökkent,majd a betelepülő családoknak is köszönhetően 456-ra növekedett. A lakosság többsége mára székely és felvidéki származású.

Závod község a Dél-Dunántúli régióban, Tolna megyében, a Bonyhádi járásban található. Az első írásos említése 1231-ből származik. A török megszállás idején elnéptelenedett a falu. 1718-ban a németországi Fulda környékéről érkező telepesek népesítették be újra. A második világháború után a német családok nagy részét kitelepítették, helyükre székelyek és a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében felvidéki magyarok érkeztek.